Az egri színjátszás régmúltja 1904-től
Állandó kőszínháza 1904 óta van Egernek. Negyven esztendős várakozást követően színházteremtő munka. Az állandó színház terveit Légmán Imre és Bárány Géza mérnökök készítették, s munkájukért díjazást nem fogadtak el.
A kész terveket Czigler Győző műegyetemi tanár véleményezte, akinek bírálata kedvező volt. A tervek szerint megkezdett építkezés rendben haladt, s 1904 augusztusában készülődni lehetett az épület átvételére.
Az egész színház 920 m2 területen épült fel. A kivitelezési munkákat egri iparosok végezték. Egyedül a díszletek festése készült Budapesten. A színházavató díszelőadásra 1904. augusztus 20-án került sor.
Az est díszvendége Gárdonyi Géza volt, aki külön erre az alkalomra írta a "Dobó István szelleme" című előjátékot. A jelenet bemutatását követően került sor Dobsa Lajos „István, első magyar király” című szomorújátékának előadására. Az első színi szezon lefolytatására Balla Kálmán miskolci színigazgató kapott megbízást.
1908-ban az épületbe költözött az első egri mozgófénykép vállalat,a mozi, amely a színházban tartotta előadásait. Ekkor már Palágyi Lajos társulata játszik az épületben.
Abban az időben Eger a miskolci színkerületbe tartozott: Sátoraljaújhely, Gyöngyös és több ízben Debrecen kapcsolódott be hozzá.
A színházban többek között játszott Czakó Pál, Mariházy Miklós és Kardoss Géza társulata is. Ezen idő alatt fellépett itt Csortos Gyula, Küry Klára, ifj. Latabár Kálmán, Mészáros Giza és Márkus Emília is.
1939-ben Eger a cseretársulat-rendszer városai közé került. Ekkor lép fel vendégként először Jávor Pál, majd Turay Ida is.
1941-45 között Beleznai Unger István, Jakabffy Dezső és Inke Rezső társulatai adnak itt műsort. 1948-ban államosították a színház épületében üzemeltetett Palota mozit, majd 1949-ben a színház épületét is. Ettől kezdve a miskolci társulat játszó helyeként és a mozi működési helyeként funkcionált 1955-ig.
1955. október 23-án ismét Gárdonyi Géza előjátékát láthatta az egri közönség. Az alkalom: Eger végre önálló társulattal rendelkező színházat kapott. Az épület ekkor vette fel a Gárdonyi Géza nevet. A megnyitóig korszerűsítették, felújították a színházat. Az ünnepélyes megnyitón jelen volt Gárdonyi Sándor is, az író fia.
A teátrum első igazgatója Rutkai Ottó volt, aki már az első évadban sikeres és változatos műsorpolitikát valósított meg egy fiatal, tehetséges társulattal. 1957-ben Solti Bertalan, volt debreceni színész vette át a színház irányítását, aki a következő év elején lemondott, és helyét Szőlőssy Gyula foglalta el.
Az ő vezetése idején a teátrum már kamaraszínházzal is rendelkezik, a Trinitárius utcai úgynevezett "rossztemplom" ad ennek helyet. A művészi munkának már csak egyetlen gátja volt: fel kellett újítani a színház épületét.
Ez 1961-64 között meg is történik. Mányoki László középület-tervező főmérnök és munkatársa, Szutor János kap megbízást a tervek elkészítésére.
A régi épület színpadát és oldalfalait megtartják.
Végfalának megnyitásával a férőhelyek számát szerették volna megnövelni. A földszinti és emeleti nézőteret, illetve az épület homlokzatát üvegfallal határolt előcsarnok ölelte körül.
1964. december 14-én megnyílik az új épület. Ekkor már Lendvai Ferenc a színház igazgatója. Az ünnepi alkalomra az „Egri csillagokat” tűzik műsorra. Az önálló társulattal rendelkező egri színház életében már végjáték az 1965/66-os évad. Már régóta sejteni lehetett az önállóság megszüntetését. 1967-től az egri színház befogadó színház lett.
Eger ismét társulat nélkül maradt, éveken keresztül a miskolciak telepítettek előadásokat az egri színpadra, s ezek többé-kevésbé csonka előadások maradtak. A színházi élet megszűnése jelentős kulturális veszteséget jelentett az egrieknek.
Szerencsére érezték ezt azok is, akik döntési helyzetben voltak. Az 1980-as években megindul a függetlenség és az önálló társulat visszaszerzésének folyamata.
Hosszú vitákat, harcokat követően 1985-ben Szikora János rendező vezetésével első állomásként, egy fogadó színházi funkciót ellátó, bemutató, rendezési joggal rendelkező, társulat nélküli színház alakult meg.
1986 őszén Gali László került a színház élére, s kezdte meg az új, önálló társulat szervezését.
Ennek gyümölcseként az 1987/88-as évadban már egy új egri társulat köszöntötte a város közönségét. Egernek két évtized után újra saját színháza lett.
Az igazgató-főrendező tehetséges, a rendkívüli lehetőséget felismerő 18 fős alapító társulata szinte azonnal elnyerte az egri közönség szeretetét. 1993-ban a színház fenntartását a Megyei Jogú Várostól átveszi a Megyei Önkormányzat.
1996-2000
1996-ban pályázatot írtak ki a színház igazgatói posztjára. Az öt pályázó közül a Megyei Közgyűlés Beke Sándort választja a Gárdonyi Géza Színház vezetőjének. Az új igazgató-főrendező a családra és a morálra épülő művészi elveit igyekezett mihamarabb valóra váltani.
Ennek jegyében mutatták be Ratkó József „ Segítsd a királyt” című drámáját 1996. augusztus 12-én. Az első egri évad műsorterve egyaránt tartalmazott klasszikusokat és külföldi szerzőket, zenés vígjátékot és fajsúlyos drámákat.
A színház működését nemcsak a nehéz anyagi körülmények nehezítették, de szembe kellett nézni az épület elkerülhetetlen rekonstrukciós munkálataival is.
A rekonstrukciót jelentős volumene miatt a Heves Megyei Önkormányzat, mint fenntartó nem tudta saját forrásaiból megoldani, így címzett támogatási pályázatot nyújtott be, melyet 1998 tavaszán fogadtak el. Ezt követően kezdődtek el a munkálatok a miskolci Bodonyi és Társa Építész Kft. tervei alapján.
A rekonstrukció és bővítés megvalósulásával lényegesen javultak a színház működési körülményei, és mintegy 1500 m2-rel növekedett a színházépület alapterülete. A felújított színház ünnepélyes átadására 2000. augusztus 20-án került sor.
Az igazi népszínház
Az utóbbi évtizedek magyar színházi életében bizonyosan példa nélküli az, ami a kétezres években Egerben történt. Jelentős vidéki műhelyek nálunk általában látványos fordulat következményeként, gyakran nem kis robbanásokkal kísérve, rövid idő alatt születnek. Azután vagy hosszabb távon képesek életben maradni, vagy születésükhöz hasonló gyorsasággal hunynak ki. A színház arculatát, a repertoárt pedig vagy egy nagyon markáns rendező, vagy egy szorosan együttműködő, a színházról hasonlóan gondolkodó alkotói kollektíva határozza meg. Az Egri Gárdonyi Géza Színház Csizmadia Tibor kétezres évek elején történt direktori kinevezését követően viszont fokozatosan építkezve, előrelépve, minden különösebb robaj nélkül vált az utóbbi évadokra az ország egyik legjobb, legkiegyensúlyozottabb társulatává, úgy, hogy az igazgató eközben következetesen ragaszkodott a népszínházi koncepcióhoz, és különböző látásmódú, stílusú, ízlésű alkotóknak adott helyet.
Az egri repertoáron békésen megfér Shakespeare Feydeau-val, Charlotte Jones Márton Lászlóval, Fényes Szabolcs Presser Gáborral. Csizmadia Tibor éppúgy színre visz kortárs magyar drámát, mint musicalt, s a színházban olyan eltérő karakterű alkotók dolgoznak több-kevesebb rendszerességgel, mint a stiláris és minőségi szempontból egyaránt heterogén előadásokat készítő Radoslav Milenkovic, a hagyományokat képviselő Szegvári Menyhért, vagy az eltérő hangnemű előadásaiban egyaránt friss, modern színházi nyelvet alkalmazó Máté Gábor. Az elmúlt évadtól a színház életében meghatározó szerepet játszik a magyar színházakban domináns realisztikus játéktradícióktól élesen elrugaszkodó Zsótér Sándor, s a közelmúlt két sok vitát kiváltó, jelentékeny előadását rendezte az egészen fiatal nemzedéket képviselő Dömötör András. (E két előadás, A párnaember és az Aliz! rendszeresen játszott vendégelőadásként került a budapesti Katona József Színház repertoárjára.) Több bemutató is országos jelentőséggel bíró eseménynek számított az utóbbi időben. Itt került például színre három egymást követő évadban Márton László Nagyratörő-trilógiája, melynek irodalmi értéke közismert ugyan, de a színre állítás számos nehézsége miatt eddig egyetlen színház sem tűzte műsorára (csak a trilógia első darabja került korábban bemutatásra, az is csupán egyetlen alkalommal).
Vagyis az a sokat hangoztatott népszínházi koncepció, mely másutt gyakran a repertoár kommercializálásának ürügyeként szolgál, itt tényleg megvalósult. Az előadások közös nevezőjeként a minőségi igény szolgált. Emellett a teátrum előadásait rendszeresen látogató néző mind több színházi nyelvvel, stílussal ismerkedhetett meg: a hagyományos kisrealista tónustól részben az élesebben stilizáló, részben a metaforákból építkező előadásokon át vezetett az út a komolyabb asszociációs és absztrakciós készséget feltételező, illetve az abszurd, szürrealista elemeket is felhasználó bemutatókig. Ebben is a fokozatosság elve érvényesült; ez utóbbi előadások akkor jelentek meg a palettán, amikor már nemcsak a társulat állt készen eljátszásukra, hanem a közönség is befogadásukra. Ami nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy valamennyi szakmailag fontos bemutató közönségsiker lett volna. S nyilvánvaló az is, hogy születtek kevésbé sikerült, fáradtabb, ötlettelenebb előadások is. Ám egy bizonyos nívót ezek is elértek – én legalábbis egyszer sem láttam vállalhatatlannak érződő produkciót. Ennek garanciáját a szakmai munka igényessége mellett a fokozatosan igen erőssé érett társulat szakmai potenciálja jelenti.
Csizmadia Tibor kinevezésekor nem váltotta le a társulatot, hanem fokozatosan frissítette azt – a vegyes képességű együttesből nemcsak kifejezetten erős, de korban, nemben és alkatban is rétegzett csapatot hozva létre. Megmaradtak a korábbi időszak meghatározó, az egri közönség által kedvelt színészei (például Csendes László, Sata Árpád, Nádasy Erika, Saárossy Kinga, Venczel Valentin, Dimanopulu Afrodité, Fekete Györgyi, Hüse Csaba, Blaskó Balázs), ideszerződtek többen a középgeneráció markáns egyéniségei közül (Kaszás Gergő, Görög László, Safranek Károly, illetve az azóta távozott Anger Zsolt), de frissült a társulat fiatalabb aktorokkal is (Járó Zsuzsa, Bozó Andrea, Mészáros Sára, Ötvös András), sőt, itt indult számos fiatal színész pályája, aki közül néhányan (Jordán Adél, Kovács Patrícia) már távoztak ugyan, de többségük (Mészáros Máté, Vajda Milán, Schruff Milán, Szabó Emília) ma is a társulat tagja. Az utóbbi időkben örvendetesen növekvő bemutatószám lehetőséget teremt a társulat egyenletes foglalkoztatására; az egri színészek többsége kifejezetten sokat dolgozik, s az eddigiekből következően műfaját, nyelvét, stílusát, hangulatát tekintve élesen eltérő előadásokban vehet részt. Így aztán aligha véletlen, hogy az itt induló vagy fiatalon ideszerződő színészek többsége rövid idő alatt látványosan lépett előre pályáján, de a közép- és az idősebb generációhoz tartozó aktorok közül is többen mintha másodvirágzásukat élnék.
Az utóbbi évadban ismét bővült a társulat, de ezúttal egy egész tagozattal. A frissen létrejött tánctagozat komplex szerepet tölt be a színház életében. Vezetője, Barta Dóra - aki a honi és a külföldi kortárs tánc több jelentős alakjával dolgozott korábban - jórészt fiatal, tehetséges táncosokból válogatta csapatát. A táncosok részt vesznek a színház zenés (operett, musical) bemutatóiban, melyeken így bizonyosan nem csetlő-botló statisztériát láthat a néző a zenés-táncos betétekben. De létrehoznak saját bemutatókat, ezzel gyakorlatilag a helyi színházi élet részévé téve a kortárs táncot. S ami talán a legizgalmasabb: a társulat színészeivel közösen hoznak létre olyan előadásokat, melyekben izgalmas kölcsönhatásba kerül a drámai és a fizikai színház. Ebben az évadban már két ilyen bemutatót is tartottak: A Bret Easton Ellis novelláinak felhasználásával készült Bifidus essensis, avagy tűsarkon a tébolyt, a Dumas ihlette A kaméliás hölgy követte. Ez nemcsak egri szinten számít műfajteremtő vállalkozásnak; hasonló típusú előadásokat nálunk jelenleg csak a pesti közönség láthat. Nyilvánvaló, hogy az együttműködésből a színészek és a táncosok is profitálhatnak, de talán ennél is fontosabb, hogy ez a törekvés is tágíthatja az egri színházi horizontot.
Miként a színház által rendszeresen szervezett fesztiválok is. Ezek közül a stúdiószínházi fesztivál, melynek keretében az adott évad hazai stúdiószínházi bemutatóinak java kerül egy héten át bemutatásra, már hagyománynak számít. De 2002-ben első alkalommal monodráma fesztivált is rendeztek, melyen nem pusztán a hazai, hanem külföldi előadások is részt vettek (a műsorterv szerint az idei évadban újra megrendezik e seregszemlét is). A fesztiválok ugyan néhány napra a szakma figyelmét Egerre irányítják, de ennél talán fontosabb, hogy az egri néző rendszeresen magas színvonalú, mércét jelentő előadásokkal szembesülhet. A színház az utóbbi évadokban számos más ötlettel is próbálja minél élőbbé tenni a nézőkkel való kapcsolatot. Az elmúlt évadtól nagyjából havi rendszerességgel jelentkező Hírlap Színház - melyet Máté Gábor vezetésével magját tekintve állandó, de alkalmanként további színészekkel is kiegészülő csapat készít - talán Halász Péter egykori legendás ötletén nyugszik (egy hónapon keresztül más és más, az aznapi hírek alapján egy nap alatt elkészült előadást láthatott a Katona József Színház kamaraszínházának közönsége), de Egerben természetesen más formában valósul meg. Nem napi rendszerességgel, de önálló előadássorozatként, mely úgy ismertet meg egy sajátos színházcsinálási formát a közönséggel, hogy színházat és nézőt szükségszerűen közelebb hozza egymáshoz. A nézővel való mind intenzívebb kommunikáció egyébként is része a színház profiljának: rendszeresen szerveznek nyílt próbákat, színházbejárásokat, közönségtalálkozókat, az iskolákban rendhagyó irodalomórákat, interaktív foglalkozásokat.
Talán ez a mozzanat árul el legtöbbet a vállalkozás tétjéről. A Gárdonyi Géza Színház nem egy színházi stílust, nyelvet, nézőpontot próbál meghonosítani Egerben, hanem egy csaknem teljes színházi spektrumot, ha tetszik: sokszínű színházi életet. Vagyis némi megszorítással egyetlen egri színházként (a megszorítást az évtizedek óta sikeresen működő Harlekin Bábszínház jelenti) olyan változatos és gazdag programot próbál nyújtani közönségének, melyet nagyobb városokban több, önálló színház szokott kínálni. S érződik az is, hogy az alkotóknak ez legalább annyira fontos, mint hogy a színház időközben megkerülhetetlen része lett a honi színházi életnek: előadásaik a POSZT rendszeres meghívottjai, a színház egyes produkciói és művészei számos szakmai díjat nyertek az utóbbi időkben. Ha ez a folyamat, mely az utóbbi két-három évadban kiteljesedni látszik, nem ér véget, s hosszú távon létrejöhet egy folyamatosan magas szakmai színvonalon teljesítő, rendkívül változatos repertoárral bíró, többtagozatos vidéki népszínház, melyet a helyi közönség és a színházi szakma egyaránt nagyra értékel, az valóban egészen kivételes jelensége lesz az utóbbi évtizedek honi színháztörténetének.
Urbán Balázs
