A testeken átívelő érzéki tekintete az öt előadó iróniája és a belső dimenziójuk költői kutatásának váltakozása áll fókuszban. Klasszikus és kortárs fúzió, melynek dallamai egyedi atmoszférába keverednek, ami a főszereplők útját vezeti. A roma íz azt a fékezhetetlen erőt képviseli, amelytől nem tudnak megszabadulni, és amely mindegyikük vágyává válik. Vannak nők, akik sok férfi számára jobb lett volna, ha soha nem találkoznak. S minden férfinak találkoznia kell Carmennel. A darab fő forrása Prosper Mérimée novellája, és ebből adódik a szcenikai cselekmény szükségessége. A regényben a szereplők nem stabilak a csábítás mechanizmusaiba kódolt egyensúlyban, inkább maga az író vizsgálja őket, aki egy régész bőrébe bújva Andalúziában vándorol egy ókori római város maradványait keresve. Az elbeszélő és José, valamint a történelem emberei és Carmen közötti végzetes és már-már varázslatos találkozásai egy emberi történetet vázolnak fel, amelyben két törvény láthatóan állandóan szembekerül egymással, nem találva megnyugtató szintézist: a nők polgári, társadalmi, kulturális szabályai és vad természete, amelynek Carmen kifejező szimbóluma tájképévé válik. A két törvény összeegyeztethetetlen. Minden olyan kísérlet, amely a vad és nomád erő csökkentésére irányul egy domináns és stabil kultúra szabályai között, a legrosszabb kudarcra van ítélve.

A nőiség horizontja egyedülálló harmóniává válik, amelynek a test válik tolmácsává, az erő és az életerő magával ragadó lázadásában. A női jelenlét ereje a gondolatban férfi mozgást idéz elő. Carmen ideális a büszkeség, az életerő és az erő képviseletére. Az előadás, ahol a dinamika, a ritmus olyan eszközzé válik, amely tartalmat ad ennek a reflexiónak.