A rendszerváltás és a színházak létbizonytalansága
BIZAKODOM Beszélgetés Gali Lászlóval
1990. 11. szám
Színházaink fele vidéken található. Ha arról beszélünk, hogy a színházak működése ellehetetlenül, akkor ez a folyamat vidéken sokkal súlyosabb következményekkel járhat, mint a fővárosban.
A vidéki színházi létformát hosszú évek óta éli Gali László, aki hét évig volt igazgató-főrendező Debrecenben, aztán négy évvel ezelőtt megpályázta és elnyerte az egri színház vezetői posztját.
- Hogyan ítéli meg a vidéki színházak jelenlegi helyzetét?
- Szűkítsük le a kört! Beszéljünk az egri színházról! De úgy gondolom, amit a magam színházáról el tudok mondani, az máshol sem ismeretlen probléma.
- Akkor konkrétabban fogalmazok: milyen a közhangulat a színházán belül és kívül?
- Erre nem lehet egy szóval válaszolni. Ha arra utal, ami az elmúlt szezon végén történt - névtelenül terjesztett petíciók jelentek meg az utcán a színház állítólagos vagy tényleges belső problémáival kapcsolatban -, az elmúlt. Az évadok mindig bizakodással kezdődnek, folyik a munka, mindenkit foglalkoztatunk, egyszerre három darabot próbálunk. Ha viszont arra gondol, hogy létbiztonságban érzik-e magukat a színháziak, akkor korántsem tudok optimistán nyilatkozni.
- Mi a legfőbb oka a létbizonytalanság-érzetnek? A sokat emlegetett dotációs rendszer, az ebből adódó anyagi gondok vagy a rendszerváltás, az új önkormányzatok egyelőre kiszámíthatatlan viszonya a kultúrához?
- Ez is, az is, amaz is. Ezek egymástól elválaszthatatlan dolgok. A színházak lényegében négy csatornán jutottak eddig pénzhez: az úgynevezett fejkvóta, a produkciós támogatás, a tanácsok plusztámogatása és a jegybevételek útján. Egy színház működését tehát alapvetően a fenntartó város vagy megye és a színház kapcsolatának jellege határozza meg.
- Milyen ez a kapcsolata Gárdonyi Géza Színház esetében?
- E pillanatban jobb, mint korrekt. De ez bizonyos fejlődés eredménye. Amikor Egerbe kerültem, új színházat kellett megalapozni. A város és Heves megye közönsége igényelte a színházat, de senkinek nem volt tapasztalata abban, miként lehet és kell egy ilyen speciális kulturális intézmény működését megszervezni és irányítani. Egy tisztviselő érzékletesen úgy határozta meg ezt az új helyzetet, hogy a színház megjelenése a városban olyan hatású volt, mintha egy éhes tigris szabadult volna el körülöttük. A hivatalokban, a tanácsoknál többnyire jóindulattal fogadtak, de sokszor teljesen őrültnek néztek, amikor a színház működtetéséhez nélkülözhetetlen igényekkel rukkoltam elő. Hosszú idők ellett ahhoz, hogy elfogadják az illetékesek: a színház más, bonyolultabb intézmény, mint a többi kulturális vagy oktatási létesítmény. Az évek során minden partnerünk beletanult a színházirányítás és fenntartás sokrétű munkájába, és sok-sok harc s mindenekelőtt kölcsönös kompromisszumkötések után ma a kapcsolatunk mindőjükkel harmonikus. A színház minden jogosnak ítélt igényét maximálisan igyekeztek teljesíteni - mandátumuk utolsó percéig. Vezető partnereink tudták, hogy a közönség ragaszkodik a színházhoz, s érezték: ez a színház Egeré, a megyéé.
- Pontosítsunk: a városé vagy a megyéé?
- A színház - beszélgetésünk idejében - a Heves Megyei Tanács felügyelete alá tartozik, tehát megyei színház. Egy olyan viszonylag kis város, mint Eger, nem tudna fenntartani egy önálló társulattal rendelkező színházat. Ehhez bizonyos számú lakos kell, hiszen a lakosságnak csak kisebb hányada alkot színházi közönséget. Debrecenben körülbelül kétszázezer ember él, míg egész Heves megyében háromszázötvenezer. Ez, azt hiszem, egyértelmű adatpár; csak így mérhető össze a közönségbázis.
- Úgy tudom, a közigazgatás tervezett reformja során több megyéből álló régiókat kívánnak szervezni. Ez hogyan érintené az egri színház jövőjét?
- Az elképzelések szerint Nógrád, Heves és Borsod megyéből állna a mi régiónk, amelyhez jelenleg egy nagy és egy kicsi színház tartozik. Félő, hogy aránytalanul részesülnénk a színházakra szánt összegből, hiszen általában a nagyobbnak több pénz jár, mint a kisebbnek. Holott a feladatok e pillanatban is majdnem azonosak. Nekünk tulajdonképpen hasznosabbnak tűnnék, ha, mondjuk, Szolnokkal kerülnénk egy régióba, s nem Miskolccal, azaz egy csaknem azonos nagyságrendű színházzal.
- Nem értem egészen az elosztási aránytalanság miatti aggályokat. A differencíálásnak számos más szempontja lehet, nem csak a méretek.
- Természetesen. De kérdés, hogyan értékelik majd például azt a tényt, hogy a miskolci színház zömmel a székhelyén játszik, a mienk viszont igen sokat tájol. Mi most is e három megye egész területén játszunk. Állandó fellépési helyünk, második otthonunk például Salgótarján. Másfelől: a megye városai már ma is önállóan döntenek arról, melyik színház előadásaira tartanak igényt s melyikére nem, sőt hogy egyáltalán szükségük van-e színházi produkcióra vagy sem. Ez a jelenség az önkormányzatok hivatalba lépése után csak kritikusabbá válhat. Arról nem is beszélve, hogy például a megye két városából, Hatvanból és Gyöngyösről nagyon sokan Pestre járnak színházba, hiszen annyi idő alatt, míg Egerbe autóznának, a fővárosban vannak. De ez persze független a régiókba szerveződéstől.
- Említette az önkormányzatokat. Mit vár a választások után?
- Új vezetők jönnek, nekik is, nekünk is egymáshoz kell csiszolódnunk, és újabb hosszú időre lesz szükség ahhoz, hogy ugyanolyan harmonikus kapcsolat alakuljon ki köztük és köztünk, mint amilyen a mostani helyzetet jellemzi. Biztos vagyok abban, hogy ez előbb-utóbb sikerülni fog. De akárkik kerüljenek is vezető pozícióba, a lényeg az, hogy ne diktálni akarjanak, hanem konzultálni; ne a színház feje felett, a színháziak véleményének meghallgatása nélkül döntsenek a színház sorsáról; ne akarjanak közvetlen vagy közvetett módon beleszólni a műsorpolitikába vagy a színház egyéb művészeti és belső ügyeibe, mert ezt következményeivel együtt már ismerjük, ne úgy merüljön fel a kérdés, hogy mire van inkább szükség: járdára vagy színházra...
- Higgyünk abban, hogy járdát is építenek, s a színházat sem zárják be.
- Színházak tucatját nem lehet bezárni! S színészek tucatjait nem lehet szélnek ereszteni! Ez képtelenség, ez nem lehet célja semmilyen józanul gondolkodó politikusnak!
- Ha minden színházat nem is lehet megszüntetni, néhányat igen. S nem titok, hogy amikor ez a verzió szóba jön, elsősorban az olyan kis színházakra gondolnak, amelyeknek jegybevétele a dotációhoz képest az elenyészőnél is kevesebb, illetve amelyeknek a fenntartására a helyi önkormányzatok, tehát a városiak nem képesek, és nem is lesznek képesek.
- Ebben a megállapításban burkoltan Egerre is céloz, de sem a magam, sem a többi színház nevében nem tudom elfogadni ezt az érvelést. Megint csak elsősorban a magam háza tájáról szólok. Ezt a színházat a közönség akarata hozta létre. Ezt nem figyelembe venni lehetetlen. A színház nem direkt hasznot hozó üzem. A színház - akárcsak a kultúra egésze - hosszú távon kamatozó befektetés. Nem lehet pillanatnyi érdekek és ellenérdekek, hasznossági számítgatások alapján kisöpörni egy város, egy megye kulturális életéből akár a színházat, akár más művészeti intézményt. Az egri színház például az óvodás korúaktól a felnőttekig minden korosztályra kiterjedő koncepcióval dolgozik. A bábelőadások, a gyerekelőadások, az ifjúsági produkciók és a felnőtteknek kínált előadások egymásra épülnek. Amikor Egerbe érkeztem, nagyon gyakran találkoztam olyan huszonévesekkel, akik még életükben nem voltak színházban. Ezt már most is egyre kevesebben mondhatják el, legalábbis a mi vonzáskörünkben. Eger iskolaváros, elképzelhetetlen, hogy a felnövő ifjúság ne kapjon színházi élményt. De ez nemcsak Eger esetében szempont, hanem az egész országban. Miközben a politikusok meghirdetik az Európához való felzárkózás parancsát, egyesek a még meglévő s távolról sem kielégítő színházi hálózat szűkítéséről vagy szétzilálásáról gondolkodjanak - ez elképesztő.
- De az vitathatatlan, hogy az adott struktúra megmerevedett, hogy racionálisabb gazdálkodásra lenne szükség, hogy rugalmasabb formációk kellenének. Nyilván ismeri azokat a szakmai és nem szakmai körökben egyaránt megfogalmazott véleményeket, amelyek a vidéki színházi struktúra átalakítására vonatkoznak...
- Hogy játsszunk en suite, s előadásainkkal járjunk városról városra... Erre gondol?
- Erre is, meg arra, hogy például három színház helyett csak kettő működne, de azok erős társulattal, s míg az egyik próbál, a másik a fennmaradó két színházban en suite jelleggel játszik. Aztán vetésforgószerűen helyet és funkciót cserélnek.
- Ez is képtelenség! Látszólag ugyan minden érv emellett szól, úgy tűnik, mintha racionálisabb és gazdaságosabb lenne. De! Hol lakik a játszó társulat, amikor a szomszéd városban van? Szállodában? A mai szállodaárak mellett?
- Az ottani színészházban.
- S beköltöznek éppen máshol dolgozó kollégáik szobájába, belefekszenek azok ágyába? S mit csinálnak a családjukkal, amely igen gyakran szintén a színészházban él? S míg az egyik színházban próbálnak, addig ott nincs előadás? Vagy ha van, hol lakik a játszó társulat? S most csak a gyakorlati, szervezési gondok elenyésző töredékét soroltam fel. Ismétlem: minden ilyen elképzelés komolytalan, nélkülözi az élő színház gyakorlati, tapasztalati ismeretét.
- Mi hát a megoldás?
- Semmiképpen nem az, hogy szétziláljuk a társulatokat. A művészi munka alapja a társulatokra épülő színház. S hogy ez a színház éljen és fennmaradjon, az egész társadalom, a nemzet érdeke. Ezt kellene felismerniük a politikusoknak, az önkormányzati vezetőknek. Mert ha nem ezt teszik, akkor a színház is oda jut, ahová rövid idő alatt a magyar film került.
- Ezzel egyetértve: milyenek a konkrét kilátásai az egri és a többi vidéki színháznak?
- Nagyon nehéz hónapok, talán évek elé nézünk. De én bizakodom.
