Menkó Terézia

"MERT KELL EGY HELY, HOL EMLÉKÜNK MAJD ÉLNI FOG!"
 (Kölcsönözve A padlás című musical-ből)

IV.
 

Mi ünnep egy színházban?
   Társulati ülések, főként a nyitó és záró, mert van rendkívüli is, de az vagy anyagi természetű (és sohasem pozitív), vagy valami fájdalmas kimenetelű esemény következménye.
   Ünnep az is, amikor a pályán lévő kedves kollégát köszöntjük, mint az elmúlt évben Olgyai Magdát 85. születésnapján! S most, hogy írom ezeket a sorokat,  megnéztem újra a fotókat. A fiatalok szervezték, de sok már más helyen dolgozó volt kolléga is jelen volt ezen a nem mindennapi ünnepen, amint azt a családtagok szokták!

   Még ünnep volt régen minden bemutató. Ma már ez is másként működik. S természetesen ünnep minden kerek évforduló vagy jubiláló év.
   A társulat alapítása az elmúlt évadban volt 25 éves!
  Elfelejtették megünnepelni. Most azt mondják - nekem utánlövésként hat -: „több mint huszonöt éve” vagy ami nyár elején volt hallható és olvasható „fennállásának huszonötödik éve”.  Minden alkalommal, amikor tájékoztatunk valamiről, véleményem szerint FONTOS a PONTOS szövegkörnyezet! Nekem ez a mostani hivatkozás is olyan, mintha a gyermek születésnapját mondjuk a szobatisztaságát követően ünnepelnék, vagy valami máshoz kötve az első négy és fél évet kihagynák az életéből. Tetszik vagy sem, az intézmény - a pontosság kedvéért hozzá kell tenni, hosszú évek után -, újra szerveződött. Az újonnan induló színház már huszonkilencedik évadát éli a jelen szezonban.
   A harmincadik évhez közeledvén látszódni kell a változásnak. Más színjátszás, más ízlés, más közvetítési módszerek. Azonban még mindig fontos szereplő a látvány. Nagyon szerettem a régi időkből azokat a premiereket, amikor a függöny nyitását követően a közönség megtapsolta a díszletet.  Fél siker volt!
   Szükséges kitérnem a címre, melyet a visszaemlékezésemnek adtam. Nosztalgia, üzenet, vagy mindkettő? Kár, hogy nem mondhatom azt: tisztelet a legtöbbet játszott előadásnak és az egyik kedvenc előadásnak. A mondat önmagáért beszél és én nem tudtam volna ilyen pontosan megfogalmazni, ezért kölcsönöztem.
   Csizmadia Tibor igazgató-főrendező az előcsarnokban helyet adott a volt igazgatóság tagjainak, alapító tagoknak, és olyan művészek portréinak, akik már nem dolgoztak a Színházban, de a portré a felújítás ellenére megmaradt, fellelhető volt. Elfért! Kik voltak ott? Az alapító tagok közül Bókai Mária, Csendes László, Gali László, Menkó Terézia – továbbá Kiss Sándor, Losonczy Ariel, Olgyai Magda, Pályi András, Réti Árpád  és ott volt Aldobolyi Nagy György és Beke Sándor, ők ketten átkerültek a mostani társulat névsorába, miután dolgoznak a jelenlegi igazgatás alatt is. Mi, a többiek lekerültünk. Az elmúlt évadban észleltem ezt, s a kérdésemre, hogy hol vannak a portrék, azt a választ kaptam: „kellettek a keretek, s ha majd lesz pénz, veszünk és kijelölik a helyét”. MÉLTATLAN! A Csizmadia érában sem volt kevesebb alkotó, a tánctagozat már létezett. Lehet, más értékítélettel bírtak? Fontos volt az alapító korszak és azon emberek munkája. 
  Szerintem a színház (színházi előadás) akkor jó, ha betölti a kultúrateremtő, és közvetítő feladatát, tükröt tartva a közönség elé, amikor az aktualitást fogalmazza meg. A Színháznak nem szabad politizálnia. A műsorterv összeállításával teszi azt. A megírt darabokban a szerző üzen az utókornak. Minden más erőltetésnek hat. A közönség meg eldönti, mit akar kihallani belőle, és dönt minden este.
   Emlék akad bőven. A régi nóta is azt fogalmazza meg, hogy „csak a szépre emlékezem”. Nekem viszont volt részem másban is, amikor először lecsökkentették a költségvetési keretünket és nem tudtuk belőle kiállítani az évadot.
   Mi tisztában voltunk azzal, hogy tartozunk a közönségnek és ÉRTÜK, vállalva a következményeket, a műsortervhez tartottuk magunkat. Majd kaptuk a „feketelevest” be- és feljelentéseket, revíziót. Aztán jött a sajtó és abban olvastuk, hogy fegyelmit kap a gazdálkodásért Gali László és Menkó Terézia. A füst nagyobb volt, mint a láng, helyesebben láng nem volt. Nem kaptunk fegyelmit.
     Az én életemben ez a „fejezet” ennek ellenére sem volt könnyű. Az új igazgató mellett helyt kellett állnom a munkámban, szakmai és emberi hitelemnek eleget téve. Szerencsére a városi ismerőseim támogatásukkal ekkor is sokat segítettek.
    Az ezt követő időszak hozott nekem változást.  Kaptam egy felkérést egy budapesti céghez. Olyan érveket soroltak fel, amik észérvek voltak, amiken el kellett gondolkodnom, s a végén hosszas vajúdás után „beadtam a derekamat”, igent mondtam. Megváltam a SZÍNHÁZ-tól.  Nem volt könnyű! Budapesten is lépten-nyomon szemrehányást kaptam volt kollégáktól az elmenetelem miatt.
   Időközben felújították a Színházat. Szívet melengető volt, amikor 2000-ben az átadáshoz közelítvén, a fenntartó Heves megyei Önkormányzattól kerestek és meghívtak az átadó ünnepségre. (Csak zárójelben utalok rá, hogy a felújítási munkálatokat még a Gali érában kezdtük el, tanulmányterv szintig jutottunk, több évben pályáztunk a felújítási keretre, de valamennyiszer meghiúsult az önerő hiánya miatt.)
  Majd 2001-ben, amikor Csizmadia Tibor megnyerte az igazgatói pályázatot, a fenntartó részéről és a színházon belülről is utalást tettek rám a munkám miatt. Visszahívott és visszajöttem. Más munkakörbe, mint előtte. Amikor a budapesti cégnél bejelentettem a visszajöveteli  szándékomat, az egyik tulajdonos megkérdezte mi az ára a maradásomnak, a másik pedig azt mondta: „igen megértelek (!), gondolom: hiányzik az ügyelői hívó”.
   S hát mi tagadás, tényleg hiányzott.
   Sok-sok ügyelet lement úgy, hogy a hívón keresztül, mintha rádiójátékot hallgatnék, hallgattam az előadásokat. Az előbbiekben már utaltam rá, hogy vannak kedvencek. Amikor a hívón keresztül hallgattam az előadásokat, a kedvenc jelenetekhez mindig le lehetett érni a nézőtérre, mérve a közönség reakciót is.
   A fentiek alapján lett az én életemben is „három felvonás” a színházi munkásságom (Agria Játékszín – 2 év, Színház - első etap több mint 12 év, Színház második etap – több mint 5 év). Összesen szűk 20 esztendő. Ebből a húsz évből én most töredékeket, emlékeket és érzéseket, érzelmeket ragadtam ki. Akikkel együtt dolgoztam és olvassák a blog írásait, emlékezni fognak, s remélem emlékeket idézek meg vele, de talán azoknak sem lesz unalmas, akik színház szeretőként olvasnak bele.

Katona Mária, Vókó János és a szerző

   Egyszer mindennek vége van! A színházi előadás is véget ér. A produkciót egyszer leveszik műsorról, az utolsó előadást mi színházi emberek a darab temetésének hívjuk. A régi érában az ilyen alkalmakkor szinte mindenki benn volt a Színházban. Ma már a tapsrendnél a szereplőket sem láthatja a közönség maradéktalanul. Épp nem régen kérdezte egy pedagógus másik megye Színházára utalva, hogy az első részben látták és a tapsnál a végén nem voltak ott, vajon mi lehet az oka?  Más a rend, mint régen.
  Nekem szerencsém volt, a pályafutásom idején mindig olyan munkahelyeim voltak, ahol szerettem dolgozni, jó kollektíva volt, s közülük is a Színházat szerettem a legjobban.  Sok-sok tapasztalat, sok-sok öröm, természetesen sok-sok üröm is. Az idő viszont mindent megszépít.
   Amikor elbúcsúztam, akkor vezette be a Színház az Örökös tagság rendszerét, s örültem annak, hogy mint alapító tag Gali László igazgató-főrendező, Csendes László színművész, és Rábl Róbert ügyelő mellett én is az elsők között vehettem át az örökös tagságomat jelentő oklevelet.



   Eljövetelem után tavasszal meglepetés volt számomra, amikor március 15-e alkalmával a Gárdonyi Géza Színházban való tevékenységemért Bánffy Miklós díjjal tüntettek ki. 

 



                                                     A kitüntetés után
     Iglódi Istvánnal - Sata Árpáddal és Csendes Lászlóval - Hüse Csabával
 

   A díj mindig egy csapat munkáját  is fémjelzi. A színházi munka, bármely részét is nézzük, csak kollektív munka eredménye lehet. „Magányos farkasként” vagy „Robinson Crusoe -ként” dolgozni Színházban nem lehet! Nekem szerencsém volt ebben is. Szakmailag, emberileg olyan jó kis csapatot alkottunk a Gazdasági Hivatalban (2012. április 1-jével már ez sem létezik – döbbenet!), hogy most, amikor írom ezt az anyagot, mindenkire kellemesen gondolok vissza.  Több volt kollégával máig is baráti kapcsolatban állunk.

A Gazdasági Hivatal munkatársaival: Szűcs Katalin, Orosz Csilla, Gulyás István, Vargáné H. Mária, Perge Jánosné, Bartuskáné Bakos Ágnes, Albach Anett, Csákvári Mária, Pap Lajosné, Verébné Kovács Katalin,

    Még mielőtt unalmassá válnék, befejezem.

   Köszönetet mondok Juhász Ferencnek, a blog tulajdonosának azért a szeretetért, amivel a kezdetek óta figyeli a Gárdonyi Géza Színház munkáját, s töretlen kitartással népszerűsíti a megalkotott értékeket!
 
    Feri! A Társulat és a magam nevében tisztelettel köszönöm!

   Most, hogy már nem vagyok egri lakos, mindig felkapom a fejem és minden figyelmemet odafordítom, ha hallok, látok valamit, ami a volt „szűkebb hazám”-ról szól. Természetesen ebben a Gárdonyi Géza Színház különleges helyet foglal el. Nekem a Színház a munkahelyen kívül, egy híd is volt sok-sok barát és ismerős között – ott EGERBEN!
    Márai Sándor szavaival fejezem be az emlékezést:
   „Akárhová is menekülsz, munkába, szerepbe vagy magatartásba, az emberek nem engednek el, utánad nyúlnak, megkövetelik, hogy részt vegyél mozgalmaikban, megosszad gondjaikat, terveiket és reményeiket, kabátod szárnyát rángatják, s megtámadnak és kitagadnak, ha elvonulsz a közös feladatok elől. Bele kell nyugodnod – s ha művész vagy, gondolkodó, szemlélődő ember, nem könnyű ez! -, hogy az emberekkel kell tartanod. Velük kell sírnod és nevetned, s boldog és elégedett is úgy lehetsz csak, ha ők megengedik.”

Budapest, 2012. november 10.

                                                          Menkó Terézia,
                                                          a Gárdonyi Géza Színház örökös tagja

(A kiemelések a szerzőtől származnak.)