
Feri,  magának ez az élete – mondta nekem egyszer valaki a színház világához  fűződő érzéseimre, kapcsolatomra utalva. Nem mondtam ellent…
   A 2012. szeptember 17-én elkezdődött „huszonkilenc…” című sorozat most elérkezett 1985. januárjához, amikor megszüntették  a Miskolccal történt összevonást, 1-jétől befogadó színház lett az  egri, még társulat nélkül, de már önálló bemutató joggal, Szikora János  vezetésével. A következő írások tehát ezzel az időszakkal foglalkoznak.
   Ebben a közbevetett részben azonban a fent említett kapcsolatról  lesz szó (s természetesen egyúttal a Gárdonyi Géza Színházról). Nem  terveztem ilyen részt, de meggyőztek a kérdések, érdeklődések, jóleső  üzenetek, amelyeket a sorozat eddigi részei után kaptam – valamint Menkó  Terike írásába belefoglalt (12. rész) kedves és megtisztelő szavai.
   Kérem, nézze el kedves Olvasó, így döntöttem!
  Gyermekkoromban igazi színházat csak a televízióban láthattam, az  akkori helyszíni közvetítésekben. És ma is jól emlékszem a Színházi  Album című rendszeresen jelentkező műsorra, Váradi György vezette és  ugyanúgy ott ültem a készülék előtt, mint az előadásoknál. Hogy honnan  ered az akkortól máig tartó töretlen szerelem, nincs rá magyarázat –  ösztönös, ezzel születtem.
   Gimnazistaként már élőben is részese lehettem előadásoknak, a helyi  művelődési házban a Miskolci Nemzeti Színház bérletrendszerben tájolt,  de más előadások is helyt kaptak, neves fővárosi színészekkel. Máig  elismeréssel gondolok rá, hogy a színpadméretében ugyan megfelelő (tán  még valamivel nagyobb, mint az egri), zenekari árokkal rendelkező, de  sem oldalszínpaddal, sem zsinórpadlással, sem szükséges világítás- és  hangtechnikával nem bíró helyszínen milyen előadásokat láthattunk, a  Bánk bán című operától, a Haway rózsája című nagyoperetten át az Ármány  és szerelemig, Németh László darabokig…
   Felnőttként élhettem meg az egri színház újjászületését. Izgalommal  figyeltem a történéseket. Ott voltam, amikor csak tudtam.
   Munkahelyemen lapot alapítottam, szerkesztettem. 1989-től 2003-ig létezett. Havonta jelent meg  fénymásolt  technikával, de nem a szokásos iskolai lap volt, sokkal inkább erős  kulturális arculat jellemezte. A kezdetektől mindvégig rendszeresen  közölt írásokat az egri Gárdonyi Géza Színházról, kritikákat az  előadásokról, majd külön színházi mellékletekkel jelentkezett. Gali  László direktor: "Olvasom, rendkívül örülök neki, hogy rendszeresen ír a  színházunkról. Az évadzáró társulati ülésre szeretnénk meghívni azokat a  lapokat, amelyek írtak rólunk, megismerni őket, megköszönni nekik!"  Azóta is meghívnak az évadnyitókra, évadzárókra. A lapnak volt egy  színházi díja. Nem járt kézzelfogható jutalommal, csak erkölcsi  elismerés. Erről a Magyar Televízió egy adása is beszámolt, velem  készített riportban.
  1993. májusában a Magyar Televízió Színházi Napló című, mindig  egy-egy színházat bemutató sorozata Egerből jelentkezett. Tény, hogy én  írtam a szerkesztőknek, kérve, jöjjenek el Egerbe. Levelemre az akkori  Rádió- és Televízió Újságban kaptam válaszüzenetet, s nemsokára a  Színház titkárságáról kerestek telefonon. Itt vannak a tévések,  forgatnak, szeretnének találkozni velem. Így kerültem be az adásba,  amelynek néhány részletével egyébként a sorozatban majd találkozhatnak.
   Színházi tárgyú írásaim kezdtek megjelenni az 1994. március  15-én induló és 1999. január 31-én megszűnő Heves Megyei Nap című  napilapban. 1995. április közepétől minden második héten színházi  melléklettel jelentkezett 1996. szeptember végéig, amikor a Színház  saját lapot és egyben műsorfüzetet indított, s emez megszűnt. (De  közölte írásaimat rajtuk kívül az Egri Riport, Gárdonyi Napló,  Mezőkövesdi Újság, Prágai Tükör, Premier Plan.) Az újjáépített színház  2000 nyarán történő megnyitására jelent meg egy reprezentatív kötet, Az  egri színház anno és ma címmel. Fotók, tények, adatok,  visszaemlékezések, műsortervek, újságcikekk, kritikák – de csakis  a  másik egri napilap írásaiból válogatott…
  Természetesen a legnagyobb és örök örömforrást az előadások  jelentették. Számtalan egri nagy siker, egykori vasfüggönyös, percekig,  sőt negyedórákig tartó vastapsok jutnak eszembe, utazások előadás után  haza, miközben az átélt valódi katarzistól, nagy élménytől még  megszólalni sem nagyon tudtunk. Ezeket az előadásokat, a művészeket, a  hangulatot majd idézik a sorozat további részei.
   Nem hagyhatok ki ebből az írásból olyan alkalmakat, amikor a  szeretet - amelyet én is megkaptam - megkapok azoktól, akik tudják és  látják, hogy őszintén szeretem ezt a világot, őket, a munkájukat –, az  elismerés valamilyen konkrét cselekvésben öltött testet. Ilyen volt  például, amikor egy darab utolsó előadásán egyszer csak váratlanul a  színpadra szólítottak, virággal, pezsgővel, mindnyájuk által aláírt  képeslappal köszöntöttek ott a közönség előtt az előadás szereplői és  alkotói, és Tiszteletbeli Örökös Néző címmel. Máig eleven és megható  élmény ez számomra.  
   Vagy amikor a színház társulatától távozó művész egy külön nekem  szóló meghajlással búcsúzott előadás végén. Ez már a blog létezésének  idején történt, ezt írta nekem utána az esemény egyik szemtanúja: „ahogy  meghajolt Ön előtt - na, az torokszorító érzés volt.” Nekem is…
  A huszonkilenc... című sorozat kapcsán pedig legutóbb ezt írták:  összegyűjti azokat az értékeket, amelyek másoknak már fel sem tűnnek”.
   Köszönöm ezt a mondatot, igen, valami ilyesmi a célom.

      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
    




