
1985.  december 14-én Szikora János rendezésében mutatta be a színház  Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című színjátékát, miután előzőleg  január 1-jétől megszüntették a Gárdonyi Géza Színház Miskolci Nemzeti Színházzal való összevonását és befogadó  intézmény lett az egri, társulat nélkül, de önálló bemutató joggal, az ő  vezetésével. Mivel a színházakban két naptári évet érintő periódusokban  gondolkodnak, ennek az évnek az első fele egy (bár csonka) évad volt.  1985/86 – az első teljes évad Szikora János igazgatósága alatt. Az  előadás hatalmas visszhangot keltett és azóta is emblematikusnak  számít. A sorozat előző részében elolvashatták a Színház című folyóirat  korabeli kritikájának erlső részét, most pedig itt a folytatás.
   A következő rész egy Bal Józseffel, az előadás Csongorával készült beszélgetés lesz, amelyben többek között erről a kritikáról is szót ejtettünk!
   Felhívom a figyelmet a cikk utolsó bekezdésére, amelynek tanúsága  szerint  a színház sorsa akkoriban még egyáltalán nem volt bizonyosan  eldöntött.
Reményi József Tamás: "BOLDOGSÁGBA ELTEMETVE"
A Csongor és Tünde Egerben   II.
   Szikora Csongor és T ü n d é j e az „érett" korba lépő férfi számvetése. A kitűnően összeállított és illusztrált műsorfüzet, Kozma György szerkesztésében, joggal idézi az Isteni színjáték kezdő sorait; az egri színpadon nem a szentivánéji káprázatok sűrűjét láthatjuk, hanem a mélysége persze a kétféle felfogásnak egyformán lehetne, csakhogy - az egri produkció bizonyítja - Vörösmarty művének életre keltéséhez az utóbbi alkalmasabb.
   Mind ez idáig nem így volt: hálásabbnak l á t s z o t t Tamási Áronba oltott Shakespeare-t játszani, mint értelmezni a  szöveg költői képeit. Ezek a képek „sajnos" nagyon szépek, mintha  funkciójuk csupán a fülek gyönyörködtetése volna. Pedig nem az. Amikor  Csongor Tündéről, Tündéhez beszél, szövege nem szóvirágos udvarlás,  hanem egy-egy világállapot árnyalt kifejtése. Ha ezek a szavak nem  kerülnek szituációba, nem támogatja meg őket pontos ritmusban színpadi  akció és látvány, hasztalan röpülnek el, marad csupán a szerző seregnyi  dramaturgiai ügyetlensége. A három vándor monológja például az  előadások nagy zökkenője. Hogyan is szoktuk meg? Ezek az allegorikus  figurák a darab elején egyszer csak előttünk teremnek, elszavalják  nézeteiket az álmok hiábavalóságáról, majd a finálé előtt visszatérnek,  hogy számot adjanak a hívságos földi célok csődjéről. A néző  elégtétellel s némi türelmetlenséggel hallgatja, amit már amúgy is tud: a  pénz, a hatalom, a meddő ész mit sem ér. Szikoránál ellenben a három figurának sorsa van, s e sorsoknak tétje. Mindhárman munkálkodó emberek, a pénz, a hatalom, a tudomány jegyében. Vándorok  valóban, akik megpihennek a kútnál, a „jövendő vizéből" merítenek,  isznak belőle, tisztálkodnak. S amikor visszatérnek majd, kudarcukat  bevallani, a rendező eljátszatja pusztulásukat. Mert a megjelenített  Halál iszonyata é s elfogadása, a három ember saját drámája előkészíti, fölerősíti Csongor és Tünde záró dialógusát (Csongor:  „Mondd ki bátran, és ne késsél / Megnyugtatni lelkemet. / Mondj halált  rám, s ajkaidról / Azt öröm lesz elfogadnom." Tünde: „A halál nem  büntetése f Annak, aki halni vágy. Várj egyébre, s óva válassz, / Mert  választanod szabad."). Nagy kár, hogy a három színész alig él a rendező  adta lehetőségekkel, színtelenül, a régi felfogásban monologizálnak.
   Egerben az Éj sem pusztán arra szolgál, hogy operai hókuszpókuszokkal kiűzze Tündét  „a Paradicsomból". Egyrészt az a „szegény bús asszony" ő, „furcsa  álmokkal", akinek Ilma látja. A teremtés szomorúságával, az  ősesendőséggel. Másrészt kitüntetett pillanatot teremt a cselekmény  menetében, megállítja azt ő mércéjével mérve parányi ügyek makacs  körforgását, s nagyobb távlatokban újrafogalmazza az addig látottakat.  Az előadás egyik legfeszültebb mozzanata ez; Bajcsay Mária egyszerre  méltóságteljes és lebegtetett figurát játszik, ünnepélyes, de befelé figyelő, kristálytiszta szövegmondással.
   A zárójelenetet már Valló is idézőjelbe tette annak idején, a boldog vég tablójáról eltüntetve Tündét: tán csak álom volt a beteljesülés, a küzdelem véget nem ér. Szikora továbblép ennél, a darab szellemében. Nem  vonja kétségbe a boldog találkozás vigasztaló erejét, de nem engedi  feledni „elmúlt napok keservét", mely - Tünde jövendölő búcsúszavai  szerint „Boldogságba eltemetve, / Mint regényben ó csoda / Vissza fog  mosolygani". És nem andalodik el a nevezetes zárósor szépségén - „Ébren  maga van csak az egy szerelem" -, hiszen hőseink rideg, szomorú és  gyászos égbolt alatt találnak egymásnál menedéket. Ezért e szakaszt  Ledér, a sodródó, szinte  öntudatlan lélek dúdolja el nekünk. Á majdani hétköznapok földi  józanságát pedig a régi épület romjai fölött megjelenő lakásmakett  jelzi. (Okkal, bár az addig használt színpadi elemeket némileg  túlcifrázva használta föl újra Szikora néhány évvel korábbi ötletét: a  Joyce Ulysseséből készített monodrámában [ P e n elopé] analóg módon jelenik meg s ég le végül a babaház.)
   A színészi teljesítményekről részletesebben szólni hálátlan feladat.  Többségük elmarad Szikora elképzeléseitől: nem az eredményt látom,  hanem azt, hogy mit szeretne játszatni a rendező. Ennél nagyobb baj,  hogy a rendkívül nehéz szöveget rendkívül rosszul érteni. Szikora nem  szavaltat, hanem mozgás közben, háttal a publikumnak vagy épp hason  fekve, fára „aggatva" kell a színésznek szólnia, s bizony a gyatra  artikuláció végképp megbosszulja magát. Mégsem lenne méltányos a  fanyalgó jelzőket hosszan sorolni, hiszen állandó társulat híján a több színházból verbuválódott vendéggárda mindvégig csak  mozaikszerű próbafolyamatban vehetett részt. Így tehát inkább azt illik  észrevennünk, milyen mértéktartóan, ugyanakkor roppant energiával,  összehangoltan viszi színre az ördögfiakat Mucsi Zoltán, Mészáros István  és Tóth József; mennyi érdes fájdalmat képes hordozni Mirigy szerepében  Sólyom Kati; mennyi tétova emberséget sugároz Ilma - Balga kettősében  Kiss Mari és Tardy Balázs. Eszenyi Enikő mesterkélt rebegés nélkül  törékeny, vértelen, mégsem élettelen Tünde; Bal József Csongorja a sors dolgaiba még mindig be nem avatott fiatalember méltatlankodásával forog a világban.
   Az egri Gárdonyi Géza Színháznak, a produkció horderejét tekintve, mintha társulata  lett volna. Azaz: lehetett volna. Mert úgy hírlik, Egerben mégsem lesz  önálló színház. Kár. Öröm volt ott nézőnek lenni.

      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
    




