SZIKORA JÁNOS DIREKTOR ELHAGYJA EGERT
Az 1986/87-es évadtól Szikora János megvált a Gárdonyi Géza Színháztól. Döntésének okairól a Színház című folyóiratban nyilatkozott, az 1986. szeptemberi számban. A hosszabb terjedelmű beszélgetésnek csak az ide vonatkozó részét idézem. Arról, hogy Egerben hogyan gondolkodtak a helyzet megoldásáról, a következő, 21. rész szól majd, a Népújság (ennél az írásnál valamivel korábban, júliusban megjelent) cikke segítségével.
Szikora János igazgató, akinek 1987. augusztus 30-ig szólt a megbízatása, idén nyáron átszerződött a budapesti Vígszínházhoz. Ezután Heves megye Tanácsa VB művelődési osztálya pályázatot hirdetett a Gárdonyi Géza Színház igazgatói, valamint művészeti vezetői állásának betöltésére. A választás a jelentkezők közül most folyik.
- Mi történt Egerben? Vagy inkább: mi nem történt?
- Sajnos nem történt biztató előrelépés az önálló színház ügyében. Odaszerződésem idején - inkább barátian ugyan, mint hivatalosan - azt az ígéretet kaptam, hogy 1987-ben már társulatot igazgathatok. Az ehhez szükséges fokozatos fejlesztésnek azonban szinte semmi jelét nem tapasztaltam. A megyének korlátozottak az anyagi lehetőségei, ezért a helyi vezetők központi támogatásban is reménykedtek. Később kiderült, hogy erre nem számíthatunk. Ha a megye színházat akar, saját erőből kell létrehoznia. S ma még senki nem tudja, hogy az ehhez szükséges pénzt honnan lehet előteremteni. Változatlanul nyitott kérdés a színészek elheLyezése is. Keresik ugyan a megoldást, de egyelőre nem hogy színészlakások nincsenek, de még azt az üres telket sem tudnám megmutatni, ahol majd felépülnek. Egyre határozottabban éreztem, hogy az egri színház a jelenlegi állapotában – befogadó színházként - működik ugyan, de a továbblépéshez nagyfokú szervezettség és koncentrált akarat szükséges. S jóllehet az akarat megvan, egyelőre alulmaradt a költségvetés hiányaival szemben. Az önálló társulatot előbb-utóbb bizonyára létrehozzák, mert a megye - jó értelemben véve - presztízs kérdésnek tekinti, s mert az egriek sem kevésbé igénylik a színházat, mint más vidéki városok. Az 1987-es terminus azonban aligha tartható. Ebben a bizonytalanságban érthető örömmel fogadtam a Vígszínház hívását.
- Bizonyára értékelte magában e másfél éves időszakot s a színház igazgatása során szerzett tapasztalatait.
- A saját szubjektív szempontomból is feltétlenül jelentett pozitívumot. Mindenekelőtt az, hogy nemcsak magamnak adhattam alkotási lehetőséget. Mód nyílt arra is, hogy közvetlenül érintkezésbe lépjek a színházi társadalommal. Ezt megelőzően szakmailag meglehetősen izoláltan léteztem, csupán azokat a kollégákat ismertem, akikkel munkakapcsolatba kerültem. Most elkezdtem figyelni, törődni más ízlésű, másfajta színházakkal. Abban az értelemben szintén túlléphettem a köreimen, hogy egy bonyolult, sokoldalú intézményt irányítottam, s ezt a munkát én minden részletében alkotótevékenységnek fogtam fel; a színészképző stúdió létrehozásától kezdve a grafikusok plakátterveiig. Ez a másfél év több sikert hozott, mint kudarcot. A bukott színigazgató kifejezésnek egyik fele sem illik rám. Bukottnak azért nem tekinthetem magamat, mert nem a közönség hagyott el minket. Az egri nézők izgalmasnak találták a programunkat, megkedvelték a színházat, odaszoktak. Színigazgatóságomat pedig a társulat hiánya kérdőjelezi meg. Akik engem Egerbe hívtak, maguk is nagyon szerették volna, ha az önálló színház létrejön. Az elodázódás nem rajtuk múlt, s hogy kin, erre válaszolni nem az én feladatom. A kezdeti lendülethez képest mindenesetre megtorpanás mutatkozott, s ez tagadhatatlanul kedvemet szegte.
- Végleg szakított Egerrel és a direktori szerepkörrel?
- Természetesen bármikor szívesen visszamegyek vendégrendezőnek, ha hívnak…
