M. HORVÁTH JÓZSEF EMLÉKÉRE



Ribár Évával

   1999… A színházat éppen átépítették, az előadások több helyszínen folytak, ezek egyike volt az Ifjúsági Ház. Elkezdődött a Piaf premierje, de alig egy perc múlva megszakadt. Fehér István jelent meg a színpadon. „Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Közönségünk! Elnézésüket kérem, hogy néhány pillanatra leállítom az előadást. Néhány nappal ezelőtt, 1999. szeptember 23-án meghalt egy színész. Önök M. Horváth Józsefként ismerik. A mai bemutatót az ő emlékének, kollégánk, Jozsó emlékének ajánljuk. Köszönjük figyelmüket.” Ez volt az utolsó, sajnos - ahogyan ma mondják - már csak „virtuális” színpadi jelenléte annak a színésznek, akit közönség és kollégái egyaránt szerettek, s akit az 1987. október 16-i évadnyitó bemutató előadáson, az újra létező társulat tagjaként is már láthattak, Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja című darabjában.  
   Sokaknak a felszabadult bolondozó, a nagy mulattató jut elsőként eszébe róla – lásd sorozatunk előző részét: Charley nénje -, de szerepeiben nem csak humorát, mély emberismeretét is mindig megmutatta, hogy csak Örkény István Tótékjának postására, Szomory Dezső Hagyd a nagypapát! (Szabóky Zsigmond Rafael) címú darabjának nagypapájára (lásd a kezdő képen), vagy Szép Ernő Vőlegényének Csuszik Zsigájára emlékeztessek,   nem is beszélve – valóban mintha egyenesen rá írtak volna -, A Svejk a hátországban címszerepéről (Hašek - Aldobolyi Nagy - Szenes – Bodrogi).

                              
Svejk                                                             Charley nénje

Az 1987/88-as évad bemutatói sorát megszakítva most itt, a Brandon Thomas - Aldobolyi Nagy György – Szenes Iván: Charley nénje kritikájának felidézése után (fotó: Népújság - Koncz János) emlékezik rá a huszonkilenc… című sorozat.

Szegvári Menyhért rendező gondolatai:

   Legszívesebben mindazokról írnék, akikkel – akár színészként, akár műszakiként, akár asszisztensként, súgóként, öltöztetőként, titkársági dolgozóként, vagy portásként – egy épületben lehettem annak a húsz évnek kapcsán, amit a Gárdonyi Géza Színházban dolgozhattam, és akik közül számos munkatársam barátommá vált, sőt egyikőjük még a feleségem is lett, de most Jozsóról (M. Horváth József színművészről) osztom meg néhány gondolatomat. (Ő már sajnos nem tud sem egyetérteni, sem beperelni érte!)
     Azért is, mert máig lelkiismeret furdalásom van halála miatt.
  Történt, hogy mielőtt elhunyt, felvittem magammal Budapestre, a Kamaraszínházba egy, már Egerben is általa kitűnően alakított szerep újrajátszására. Jozsót „négy lóval” kellett fölcipelni Pestre. Nem akart jönni semmi áron. Félt! Először azt hittem, hogy csak „játssza” a félelmet, csak mórikál, de amikor végül engedett, megtapasztalhattam, hogy nem. Mielőtt bementünk az olvasópróbára, kérte, találkozzam vele, majd (szó szerint) a kezét fogva cipeltem be az épületbe. Reszketett.
   Aztán, aki ismerte Őt, annak természetes, hogy a második próba után az egész ottani társulat már körülötte nyüzsgött a büfében, természetesen. Itták a szavait, „szagolták” személyiségét, azt az utánozhatatlan, páratlan, megfogalmazhatatlan egyéniségét, ami fiatal korától jellemezte Őt.
   Akkor már nagyon beteg volt és én mégis kényszerítettem erre a – számára óriási megterhelést jelentő – munkára. Emiatt érzem magam, még ma is rosszul, mikor Rá gondolok. (És melyik nap nem?)
   Mindenesetre boldog lehetek (ha, van a mi szakmánkban ilyen), hogy ismerhettem, hogy barátja lehettem ennek az „őskomédiásnak”, aki nem csak vígjátékok főszerepeiben volt csodálatos, de néhány mondatos drámai epizódokban is „megállt körülötte a levegő”.
   Sok más mellett az Ő barátságát is ennek a színháznak köszönhetem!

 

*
M. Horváth József után a sorozat egy-egy részét később Agárdi Ilonának és Bessenyei Zsófiának szenteljük. Ezek az emlékezések már készen állnak. Ha valaki szívesen írna a Mennyei páholy más egri tagjairól, kérem a blog címén jelezze: gardonyiszinhazblog@gmail.com