2011. október 3.
Krétacsíktól a feszülő sodronyig
 |
Mostanság csak ritkán lehet látni Mészáros Sárát a Gárdonyi Géza Színházban, hiszen kisfia, Márton három hónapos. A honi kritikusok mégis most választották az évad legjobb női főszereplőjévé Molnár Piroskával, a Nemzet Színészével egyetemben.
Most nem Mészáros Sára indul a színházba, hanem párja, Hüse Csaba igyekszik, hogy mielőbb elkezdhesse a délelőtti próbát. Mielőtt átöltözne a Sóska, sült krumpliban játszandó szerepéhez, még csókot ad kedvesének, s megpuszilja kisfiukat, Mártont, de már látszik rajta, hogy lélekben valahol egészen máshol jár, egy másik, szerepe szerinti férfivé kezd átvedleni.
Sára még gyorsan, a lényéből áradó természetességgel teszi tisztába kisfiát, ugyanazokkal a mozdulatokkal, ahogyan azt bármely anya teszi a világon. Ő is egy a boldog, gyermekét elragadtatottan néző, szerető szemű, szívű édesanyák közül. Közben persze szívesen válaszol az utóbbi idők nagy történéseit firtató kérdésekre.
– Egy megosztott díj általában keserédes érzéseket kelt, de ezúttal ez talán másként volt, nemde?
– Molnár Piroskával, a Nemzet Színészével, a Kossuth-díjas színésznővel együtt lenni a legjobb női főszereplőnek a lehető legnagyobb megtiszteltetés! Viccelődni is szoktam ezzel, hogy az rendben van, hogy én igazán meghatott vagyok ettől, hogy egy lapon emlegetnek vele, de vajon ő mit gondolhat arról, hogy a kritikusok egyenrangúnak ítélték egy kis vidéki színésznővel…?
– Amikor kiderült, a három jelölt között van, gondolta, hogy nyerhet?
– Már a jelölés önmagában megtiszteltetés volt, de eszembe sem jutott, hogy Piroska és a remek Fullajtár Andrea mellett labdába rúghatok. Külön öröm volt, hogy Kaszás Gergő és Csizmadia Tibor is a jelöltek között volt. Marci még nagyon pici, így szóba se kerülhetett, hogy fölmenjek a díjkiosztó gálára, igaz, ha ott vagyok és végigizgulom, akkor talán nem is nyertem volna. Érdekes lehetett a díjátadó, ugyanis amikor kihirdették a végeredményt, hogy az évad legjobb női főszereplői Molnár Piroska és Mészáros Sára, akkor két férfi ment föl a színpadra átvenni az elismerést. Piroska sem tudott ugyanis jelen lenni, így Kulka János vette át helyette, engem pedig a bátyám, Máté helyettesített.
– Azért mégis megláttak Önben valamit a szőrösszívű kritikusok.
– Sohasem gondoltam, hogy országosan is figyelnek rám. Azt hittem, a népszerűség csak itt, Egerben szól nekem, csupán itt szeret a közönség, de hogy azok a vitriolba mártott tollal fölfegyverzett kritikusok, akiktől jó néhányszor kaptam jó nagyokat, ennyire ismernek és elismernek, az meg sem fordult a fejemben.
– Egerben is sokat játszott, de a debreceni és a pécsi évek is mozgalmasak voltak.
– Sok szerepen keresztül fejlődtem, de nagyon ritkán adatott meg a pályámon, hogy igazán tökéletesnek érezzem az előadást, benne magamat, és hogy még a közönség is szeresse, amit csinálunk a színpadon. Gyakran éreztem, hogy túljátszottam egy-egy figurát, vagy nem találtam meg benne a helyem igazán. Megtanultam, hogy nagyon koncentráltan kell megmutatni egy-egy jellemet. Össze kell préselni, s akkor lehet igazi erővel eljátszani egy szerepet. Most, a Selyemcipőben ez talán sikerült.
– Melyeket tartja a legmeghatározóbb fokoknak pályájának lépcsőin?
– Tizenkét éve, ’99-ben végeztem a Színművészeti Egyetemet. E tucat év alatt talán három olyan darabot sorolhatok fel, ami az előbb említett tökéletességet jelentette számomra. Debrecenben Rusznyák Gábor rendezésében a Tótferi című előadás, Pécsett az a Szabó Máté ötletéből fogant Albérleti színjáték volt ilyen, melyet nem is a színházban, hanem mindenféle más játszóhelyen játszottunk. Egerben is volt egy darab, amit Radoslav Milenkovic rendezett, s minden alkalommal éreztem az előadás tökéletességét. Ez az Emésztő tűz című produkció volt.
– A színházi kritikusok díját mégis egy olyan darabban játszott főszerepért nyerte el, mely körül forrtak az indulatok.
– Tudtuk, hogy Zsótér Sándor, a rendező nagy fába vágta a fejszéjét, amikor Paul Claudel Selyemcipőjét akarta színre vinni Egerben. Nagyon nehéz munka volt, de örülök, hogy Zsótér bevállalta. Ez nem az a darab, amit első olvasatra meg lehet érteni.
A szöveg rengeteg jelentéssel bír, bonyolult mondatszerkezetekkel, amiket csak úgy szabad elmondani, hogy a kimondott szó, a hang máris értelmezze a szavakat, a gondolatot. Ez pedig iszonyatos koncentrációt igényel. Arra is oda kell figyelni, ha az ember végig akar menni egyenesen egy krétával a padlóra rajzolt vonalon, de ha ez a vonal kötél, s alattad ott tátong a mélység, akkor igazi kihívás billenés nélkül végigmenni rajta.
– Mégis, milyen érzés volt egy ilyen súlyú művet fél vagy negyed házak előtt játszani?
– Érdekes módon a vitatottsága lett az erénye. Valóban sokszor tátongtak a széksorok az ürességtől, de a leghevesebb nézői reakciókat is ez az előadás váltotta ki. Hevesen gratuláltak a női főszerep, Dona Prouheze megformálásához, az előadáshoz, akár a közértben a zöldségespultnál is.
– Dona Prouheze alakját sem a legegyszerűbb eljátszani.
– A sziklaszilárd hitet is természetesen kell megmutatni. A hit abban, hogy ha itt a Földön nem is, de a másvilágon találkozunk, az magától értetődő. Ez azonban csak akkor hihető a nézőtéren, ha sallangmentesen, végtelenül egyszerűen mutatjuk meg. Ezt volt a legnehezebb megvalósítani, hogy egy pillanatig se legyen szenteskedő, álszent vagy csöpögős az alakítás. S ez – most, a díj fényében bátrabban mondhatom – sikerült is. Mindenképpen mérföldkő volt az életemben, s ez a személyes sorsomból is fakad. Már nagyon régen szerettünk volna kisbabát, s a kisfiam valamikor a bemutató táján fogant. Az összes előadást úgy játszottam végig, hogy ott hordtam a szívem alatt. Ez még inkább különlegessé tette a Selyemcipőt, hisz Marci ott nőtt velem össze.
– Igen, most Marci a legfontosabb, nem a színház.
– Nagyon jó anyának lenni! Ezért érdemes kiszállni. Nem összemérhető a kettő, olyan hatalmas kincs a kisfiam! Még a díj örömét sem éreztem igazán a bőrömön, olyan volt, mintha messziről kiabálnák, hogy nyertem. Minél később szeretnék visszatérni a színpadra, hisz 34 évesen szültem, sőt még testvért is szeretnénk Marci mellé...
NÉVJEGY
Mészáros Sára
színésznő
Végzettség: Színház és Filmművészeti Egyetem (1999)
Pályája: Tatabánya, Debrecen, Pécs, Eger
Díjai: Debrecen: Nívódíj, Eger: többszörös közönség- és Páholy-díjas, Színikritikusok Díja (2011)
Párja: Hüse Csaba
Gyermekük: Hüse Márton
Kedvenc előadás: Füst Milán: Feleségem története (Tatabánya), Pintér Béla társulatának előadásai
Kedvenc könyv: Milan Kundera regényei
Kedvenc film: Mindenevő, kivéve a horror
Kedvenc étel: Mindenevő, kivéve tengeri herkentyűk
Sára még gyorsan, a lényéből áradó természetességgel teszi tisztába kisfiát, ugyanazokkal a mozdulatokkal, ahogyan azt bármely anya teszi a világon. Ő is egy a boldog, gyermekét elragadtatottan néző, szerető szemű, szívű édesanyák közül. Közben persze szívesen válaszol az utóbbi idők nagy történéseit firtató kérdésekre.
– Egy megosztott díj általában keserédes érzéseket kelt, de ezúttal ez talán másként volt, nemde?
– Molnár Piroskával, a Nemzet Színészével, a Kossuth-díjas színésznővel együtt lenni a legjobb női főszereplőnek a lehető legnagyobb megtiszteltetés! Viccelődni is szoktam ezzel, hogy az rendben van, hogy én igazán meghatott vagyok ettől, hogy egy lapon emlegetnek vele, de vajon ő mit gondolhat arról, hogy a kritikusok egyenrangúnak ítélték egy kis vidéki színésznővel…?
– Amikor kiderült, a három jelölt között van, gondolta, hogy nyerhet?
– Már a jelölés önmagában megtiszteltetés volt, de eszembe sem jutott, hogy Piroska és a remek Fullajtár Andrea mellett labdába rúghatok. Külön öröm volt, hogy Kaszás Gergő és Csizmadia Tibor is a jelöltek között volt. Marci még nagyon pici, így szóba se kerülhetett, hogy fölmenjek a díjkiosztó gálára, igaz, ha ott vagyok és végigizgulom, akkor talán nem is nyertem volna. Érdekes lehetett a díjátadó, ugyanis amikor kihirdették a végeredményt, hogy az évad legjobb női főszereplői Molnár Piroska és Mészáros Sára, akkor két férfi ment föl a színpadra átvenni az elismerést. Piroska sem tudott ugyanis jelen lenni, így Kulka János vette át helyette, engem pedig a bátyám, Máté helyettesített.
– Azért mégis megláttak Önben valamit a szőrösszívű kritikusok.
– Sohasem gondoltam, hogy országosan is figyelnek rám. Azt hittem, a népszerűség csak itt, Egerben szól nekem, csupán itt szeret a közönség, de hogy azok a vitriolba mártott tollal fölfegyverzett kritikusok, akiktől jó néhányszor kaptam jó nagyokat, ennyire ismernek és elismernek, az meg sem fordult a fejemben.
– Egerben is sokat játszott, de a debreceni és a pécsi évek is mozgalmasak voltak.
– Sok szerepen keresztül fejlődtem, de nagyon ritkán adatott meg a pályámon, hogy igazán tökéletesnek érezzem az előadást, benne magamat, és hogy még a közönség is szeresse, amit csinálunk a színpadon. Gyakran éreztem, hogy túljátszottam egy-egy figurát, vagy nem találtam meg benne a helyem igazán. Megtanultam, hogy nagyon koncentráltan kell megmutatni egy-egy jellemet. Össze kell préselni, s akkor lehet igazi erővel eljátszani egy szerepet. Most, a Selyemcipőben ez talán sikerült.
– Melyeket tartja a legmeghatározóbb fokoknak pályájának lépcsőin?
– Tizenkét éve, ’99-ben végeztem a Színművészeti Egyetemet. E tucat év alatt talán három olyan darabot sorolhatok fel, ami az előbb említett tökéletességet jelentette számomra. Debrecenben Rusznyák Gábor rendezésében a Tótferi című előadás, Pécsett az a Szabó Máté ötletéből fogant Albérleti színjáték volt ilyen, melyet nem is a színházban, hanem mindenféle más játszóhelyen játszottunk. Egerben is volt egy darab, amit Radoslav Milenkovic rendezett, s minden alkalommal éreztem az előadás tökéletességét. Ez az Emésztő tűz című produkció volt.
– A színházi kritikusok díját mégis egy olyan darabban játszott főszerepért nyerte el, mely körül forrtak az indulatok.
– Tudtuk, hogy Zsótér Sándor, a rendező nagy fába vágta a fejszéjét, amikor Paul Claudel Selyemcipőjét akarta színre vinni Egerben. Nagyon nehéz munka volt, de örülök, hogy Zsótér bevállalta. Ez nem az a darab, amit első olvasatra meg lehet érteni.
A szöveg rengeteg jelentéssel bír, bonyolult mondatszerkezetekkel, amiket csak úgy szabad elmondani, hogy a kimondott szó, a hang máris értelmezze a szavakat, a gondolatot. Ez pedig iszonyatos koncentrációt igényel. Arra is oda kell figyelni, ha az ember végig akar menni egyenesen egy krétával a padlóra rajzolt vonalon, de ha ez a vonal kötél, s alattad ott tátong a mélység, akkor igazi kihívás billenés nélkül végigmenni rajta.
– Mégis, milyen érzés volt egy ilyen súlyú művet fél vagy negyed házak előtt játszani?
– Érdekes módon a vitatottsága lett az erénye. Valóban sokszor tátongtak a széksorok az ürességtől, de a leghevesebb nézői reakciókat is ez az előadás váltotta ki. Hevesen gratuláltak a női főszerep, Dona Prouheze megformálásához, az előadáshoz, akár a közértben a zöldségespultnál is.
– Dona Prouheze alakját sem a legegyszerűbb eljátszani.
– A sziklaszilárd hitet is természetesen kell megmutatni. A hit abban, hogy ha itt a Földön nem is, de a másvilágon találkozunk, az magától értetődő. Ez azonban csak akkor hihető a nézőtéren, ha sallangmentesen, végtelenül egyszerűen mutatjuk meg. Ezt volt a legnehezebb megvalósítani, hogy egy pillanatig se legyen szenteskedő, álszent vagy csöpögős az alakítás. S ez – most, a díj fényében bátrabban mondhatom – sikerült is. Mindenképpen mérföldkő volt az életemben, s ez a személyes sorsomból is fakad. Már nagyon régen szerettünk volna kisbabát, s a kisfiam valamikor a bemutató táján fogant. Az összes előadást úgy játszottam végig, hogy ott hordtam a szívem alatt. Ez még inkább különlegessé tette a Selyemcipőt, hisz Marci ott nőtt velem össze.
– Igen, most Marci a legfontosabb, nem a színház.
– Nagyon jó anyának lenni! Ezért érdemes kiszállni. Nem összemérhető a kettő, olyan hatalmas kincs a kisfiam! Még a díj örömét sem éreztem igazán a bőrömön, olyan volt, mintha messziről kiabálnák, hogy nyertem. Minél később szeretnék visszatérni a színpadra, hisz 34 évesen szültem, sőt még testvért is szeretnénk Marci mellé...
NÉVJEGY
Mészáros Sára
színésznő
Végzettség: Színház és Filmművészeti Egyetem (1999)
Pályája: Tatabánya, Debrecen, Pécs, Eger
Díjai: Debrecen: Nívódíj, Eger: többszörös közönség- és Páholy-díjas, Színikritikusok Díja (2011)
Párja: Hüse Csaba
Gyermekük: Hüse Márton
Kedvenc előadás: Füst Milán: Feleségem története (Tatabánya), Pintér Béla társulatának előadásai
Kedvenc könyv: Milan Kundera regényei
Kedvenc film: Mindenevő, kivéve a horror
Kedvenc étel: Mindenevő, kivéve tengeri herkentyűk
Egres Béla
Forrás: Heves Megyei Hírlap
