A színház a rítusok és a szakralitás helye volt mindig is, bár voltak idők, amikor eltávolodott ettől, mégis e két dolog az úr máig is! Egy olyan világ ez, ahol a profán világ találkozik a szellemivel – véli Dér András rendező. Naív lendülettel, de teljes színpadi ismerettel kell – véleménye szerint – színre vinni ezt a barokk iskolapéldát, melyet a XVIII. századi ferences rendi szerzetesek vetettek hajdan papírra, reagálva koruk problémáira, mindennapi életük gyarlóságaira.
Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy komoly pedagógiai cél is vezette a barátokat, amikor az Erdélyben gyökerező, tisztán élő hagyományokat lejegyezték, dramatizálták Krisztus szenvedéstörténetének stációit. Tették ezt hűen ahhoz a világhoz, szellemiséghez, melyet az erdélyi falvak népe megőrzött, s vitt tovább századokon át. A leírt szavakban is megmaradt azonban a népi színjátszás, a commedia dell'arte nyers humora, együgyűsége, mely magával ragadó. A legnagyobb kérdés, megszülethet-e egy új esztétika ebből az eklektikus világból. Ez – véleménye szerint – a legszebb és egyben a legnagyobb kihívás ebben a hatalmas vállalkozásban.
A rendező olyan produkciót szeretne színpadra állítani, ami lelki támaszt nyújt. Úgy tartja, a szórakoztatás önmagában egyszerű és fontos is, de még jobb, ha a néző valamit magával vihet a „hátizsákjában”. Valami olyasmit, ami segítséget, esetleg vigaszt nyújt a mindennapok kihívásaiban. Ezért az egri passió szórakoztatni fog, lesz benne vidámság is, miközben nem könnyítik el a Bibliából sugárzó lelki mélységet, de a székely népi humor végig ott lüktet a darabban.

Ének keresztre feszítve
Herczeg Flórát ismét szép szerepben, Égi Máriaként láthatja, hallhatja a közönség, akinek földi párját Dimanopulu Afrodité alakítja. Ők jelenítik meg azt a tragédiát, melyet egy anyának át kell élni látva, hogy a fia kitaszíttatik, megkínoztatik, kivégeztetik. Az ő éneklő keresztjükre feszül föl Krisztus.