– A születésnapomat ünnepeltük a Helyőrségi Művelődési Otthonban, miután Tóth Ákos barátommal megnyertünk egy budapesti fesztivált egy József Attiláról szóló darabbal. A zsűriben ott ült Gali László, aki meghívott az alakuló társulatba. Nagyszerű első évad volt, minden pillanatára emlékszem, mélyen a szívembe zártam azokat a kollégákat, akikkel akkor együtt dolgozhattam. Közülük is kiemelnék két nevet: M. Horváth Józsefet, és Kiss Miklóst.
A színművész elárulta: a kerek évforduló mindenképpen számvetésre készteti. Több mint 100 alakítás van a háta mögött, az átlag néző mégsem így emlékszik rá, hiszen többnyire kis szerepeket játszott.
– Az első nézőtéri élményemre határozottan emlékszem. Beültem egy előadásra, s láttam, hogy két sorral előttem összesúgnak ketten: „itt van az az amatőr rendező”. Akkoriban topon volt a Lila gépjármű nevű csoportom, de azóta is számos színjátszó csapattal dolgoztam, s dolgozom ma is. Ismerem, szeretem a várost, bár tudom, sokszor „mozdíthatatlan”. A férfikoromat jelenti Eger, itt lett családom. Feleségem Eszter, aki színjátszóm volt, s élveztem, hogy jól nevelte három fiamat: Gazsit, Marcit és Simit. Persze huszonöt évesen az embernek minderről határozott elképzelése van, ma már bizonytalanabb vagyok az élet nagy kérdéseiben. Kétszer is játszottam a Micimackót, s azt a verziót szerettem jobban, amiben Füles szerepét kaptam. Az életfilozófiámhoz is az áll legközelebb. Kis fájdalom, hogy az egri színház köré nem húzódott igazi kulturális erő, talán majd a következő 25 évben. Hiszem, hogy a színház a világ legcsodálatosabb műfaja, a nézők pedig azért jönnek, hogy e csoda részesei legyenek. Bár maga a csoda ritkán sikerül. Az 50 éves évforduló talán arra jó, hogy szembesüljünk azzal, hogy „ennyi lenne az élet?”. Nos, talán ennyi. Bár ha a fényképem egyszer lekerül a színház faláról, a büfében még mindig ott lesz a nevem, mint háromszoros Ulti-Móka kártyabajnokság győztes.