A próbafolyamatról a darab rendezőjével, Fehér István színművésszel beszélgettünk.
– Miért választotta a színészi pályát?
– Óvodás koromtól érdekeltek a versek. Még az első verset is tudom, amit középső csoportosként mondtam, de ennek már nagyon hosszú ideje. Tulajdonképpen más nem érdekelt. Miután elvégeztem a szakközépiskolát, Rékasi Karcsi barátom megkérdezte tőlem, hogy mi legyen a foglalkozása. Mondtam, hogy legyen színész, és utána rájöttem, hogy milyen jó ötletet adtam: akkor az leszek én is.
– Milyen tulajdonságokra van szükség ahhoz, hogy valaki jó színész legyen?
– Ez körülbelül ugyanaz, mint hogy mi a szerelem. Évezredek óta irkálják a költők a különböző verseiket, mindenki közelít valamihez, de nem lehet konkrétan megfogalmazni. Állóképesség, gondolat és bár lekoptatott szó, de tulajdonképpen egyfajta szeretetre is szükség van, de ez nem az a „magamhoz ölelem az emberiséget”, hanem az embert a gyarlóságában is nagyon tudni kell szeretni.
– Ajánlja ezt a szakmát a diákjainak?
– Nem. (Nevet.) Mikor Gobbi Hilda utolsó interjújában megkapta ezt a kérdést, hogy „Hildácska, hányszor érezte színésznőnek magát?”, beleszippantott a cigarettájába és annyit mondott: „Kétszer. De az egyik nem biztos.” Tehát aki ebbe belegondol, akkor az talán nem akarja ajánlani. Nagyon erősnek kell lenni hozzá.
– Hogyan jött az ötlet, hogy diákokkal készítsen színdarabot?
– Szolnokon Radó Denise vezetésével csinálják évek óta Az ember tragédiáját és nagyszerű ötletnek tartom, mert van 15 szín, ez könnyedén leosztható – legalábbis azt hittem – 15 iskolára. Kellő számú szerepek vannak benne: a legkevesebb három és a legtöbb 24. Jó 10 évvel ezelőtt Beke Sándor igazgató rendezésében én is játszottam a darabban, amikor a színházat felújították. Ezzel az előadással nyitott az új épület.
– Hogy esett Önre a választás, hogy megrendezze a darabot?
– Ez egy TÁMOP-pályázat, és végül is én tettem bogarat Blaskó Balázs színi direktor fülébe, továbbgondoltuk és megpróbáltuk a diákság teljes szegmensét figyelembe venni. Úgyhogy a kicsi gyerekek Csongor és Tündéznek, a picivel nagyobbak Gergőket és Vicuskákat alakítanak egy drámapedagógiai foglalkozás keretén belül, a legnagyobbaké pedig Az ember tragédiája.
– Rendezőként hogyan készíti fel a színészeket egy-egy darabra?
– Jól megkínozom őket. Nem tudom másképpen, mert az a jó, hogyha a problémákkal a próbán szembesülnek. Próbálom kétségbe ejteni őket, felhívni a figyelmüket arra, hogy egy-egy szöveg mit jelent, és nem kicsit gondolok, hanem nagyot. Ennyi az egész.
– Mi a véleménye az Eszterházys diákokról és a munkájukról?
– Az első kapcsolat, ami az iskolához kötött, az Kalóné Gyenes Réka tanárnő és jó egészséget kívánok neki most a szülés után. Van néhány tanár kolléga, akikkel jó barátságban vagyok és ebből fakadóan elég jó véleményem van az iskoláról. Amikor bejöttem ide, olyan volt a diákság hangulata és kedve a munkához, amilyennek én ezt korábban elképzeltem.
– Mennyire nehéz ekkora színészi gárdát irányítani?
– Tudtam, hogy nehéz lesz… de hogy ennyire?! Ennek ellenére nagyon várjuk a májust. Úgy érzem, hogy ahogy próbálunk és haladunk előre, mindenki egyre komolyabban veszi, egyre fontosabbnak tartja. Egyre inkább megtörténik az, hogy a diákság életének egy pici részévé válik a Tragédia.