2008. február 25.
Műanyagember - Egri Gárdonyi Színház: Aranyember
Embert próbáló feladat regényből színpadi művet alkotni, nehéz eldönteni ugyanis, mi maradjon, illetve mi kerüljön ki a történetből. Vigyázni kell a terjedelemre, hiszen sokszor még egy dráma is próbára teheti a néző idegeit. Éppen e buktatók miatt ritka a vállalkozó szellem. Talán az Aranyembert is hagyni kellett volna, úgy, ahogy Jókai megírta. Legalábbis az Egri Gárdonyi Géza Színház produkcióját elnézve biztosan.
Mert bizony Magyar Fruzsina dramaturg és Blaskó Balázs rendező bicskája kicsorbult a feladatban. A cél sem igen világos; mert ha azért mutatták be az Aranyembert, hogy minél több arra érdemes művet lásson a mai ifjúság (mely bizony manapság ritkán vesz könyvet a kezébe), akkor azért érthetetlen. Hiszen ha nem olvas, miért gondolják, hogy színházba majd elmegy? A felnőtt korosztálynak meg kötelező olvasmány volt a regény, betéve ismeri minden 35 évnél idősebb magyar, ráadásul egész jó kis filmet is forgatott belőle Gertler Viktor 1962-ben, olyan színészekkel, mint Béres Ilona, Krencsey Marianne, Csorba András, Greguss Zoltán, Latinovits Zoltán vagy Gobbi Hilda. Még a filmet sem sikerült utolérni, nemhogy a regényt.
A legnagyobb probléma úgy színpadra írni a történetet, hogy Jókai számtalan helyszíne látható maradjon, vagy ha ez nem kivitelezhető, úgy húzni a történetből, hogy az ne sérüljön. Ez utóbbi szinte lehetetlen, így marad az első verzió. A rendező a díszlet megalkotására Székely Lászlót kérte föl. Székely nem törhette sokat a fejét a színpad berendezésén: két oldalon egy-egy bejáratot hagyott, a színpad gyomrában pedig nagy teret egy vetítőnek, ahová Duna-partot, máskor befagyott Balatont vetítenek. Elvetélt ötlet. A Duna állandó jelenlétét egy-egy kicsinyke kék folttal jelzi a színpad két oldalán. A díszlet nem túl bonyolult, mégsem tudja betölteni azt a funkciót, hogy pár mozdulattal egy új színnek adjon helyt. Állandóak a percnyi hosszú átrendezések, melyek alatt néhány dallamfoszlány motívum próbálja a nézőt lekötni, kevés sikerrel. Már a harmadiknál többen mocorognak. Ez végig így is marad.
Horváth Kata jelmezei mentenek valamicskét a helyzeten, bár némelyiket túl sterilnek éreztem. A történet szinte szolgahűséggel követi az eredetit, de egy Jókait ki merne biztos kézzel meghúzni? Igaz, így meg kár volt hozzáfogni az egészhez. Hosszúak a jelenetek, a színészek pedig ráerősítenek az egyébként is mesterkélt (máskor egy az egyben kiemelt) szöveg ünnepélyességére; elmaszatolt jellemeket látunk, nyakon öntve egy jó adag reformkori pátosszal. Különösen gyenge próbálkozása a rendezőnek úgy fölfrissíteni a cselekményt, hogy a jelenből nyúl vissza a múlthoz, amit úgy old meg, hogy Levetinczy kisfia időről időre előkerül a múlt szövetéből, téblábol párat, majd a díszletmunkásokkal elhagyja a színpadot - értelmetlen és gyenge kísérlet. Így az Aranyember nem is lehet más, csupán polipropilén-ember, egy mai nyámnyila pláza hős története.
A főszerepben a tehetségét már többször bizonyító Hüse Csaba próbálkozik, ám sajnos ezúttal kifogott rajta (is) a karakter. Egyrészt legkevésbé őt tudtam volna elképzelni a szerepre, másrészt a komikumba fulladó, emelkedett hangulatú dialógusok konkrétan paródiát gyártanak Levetinczy figurájából is. Is, írom, hiszen az egész darabot letarolja az ünnepélyes párbeszédek hada, alig akad művész, aki képes kiemelkedni a dramaturgia lápvilágából: vagy nem kaptak megfelelő instrukciót, vagy nem voltak elég merészek. Fekete Györgyi Zófiája idegesítő, Venczel Valentin Brazovicsa elnagyolt, pedig midőn színpadra lépett fölsóhajtok: na végre, de pár mondat után őt is magával rántja a darab és társai bizonytalansága.
Az egyetlen üdítő kivétel Mészáros Sára, aki Athalie szerepében egy személyben menti nézhetőre a darabot. Borsódzik az ember háta erőteljes érzelmi reakció, kimunkált mimikái, gyilkos pillantásai, pontos gesztikulációi láttán. S noha önkéntelenül is összeveti őt a néző Krencsey Marianne játékával, nemhogy fölnő legendás elődjéhez, de túl is tesz rajta. Pompás munka az övé, ezért is érthetetlen, a többieknek miért nem sikerült többet kihozni saját karakterükből. Noémi alakítójaként Fabók Mariann biztosan hozza a kötelezőt, és nem rossz munka Krisztyián Tódor szerepében a fiatal Bányai Miklós sem, bár eléggé esetlenül tartja a puskát.
A legnagyobb probléma úgy színpadra írni a történetet, hogy Jókai számtalan helyszíne látható maradjon, vagy ha ez nem kivitelezhető, úgy húzni a történetből, hogy az ne sérüljön. Ez utóbbi szinte lehetetlen, így marad az első verzió. A rendező a díszlet megalkotására Székely Lászlót kérte föl. Székely nem törhette sokat a fejét a színpad berendezésén: két oldalon egy-egy bejáratot hagyott, a színpad gyomrában pedig nagy teret egy vetítőnek, ahová Duna-partot, máskor befagyott Balatont vetítenek. Elvetélt ötlet. A Duna állandó jelenlétét egy-egy kicsinyke kék folttal jelzi a színpad két oldalán. A díszlet nem túl bonyolult, mégsem tudja betölteni azt a funkciót, hogy pár mozdulattal egy új színnek adjon helyt. Állandóak a percnyi hosszú átrendezések, melyek alatt néhány dallamfoszlány motívum próbálja a nézőt lekötni, kevés sikerrel. Már a harmadiknál többen mocorognak. Ez végig így is marad.
Horváth Kata jelmezei mentenek valamicskét a helyzeten, bár némelyiket túl sterilnek éreztem. A történet szinte szolgahűséggel követi az eredetit, de egy Jókait ki merne biztos kézzel meghúzni? Igaz, így meg kár volt hozzáfogni az egészhez. Hosszúak a jelenetek, a színészek pedig ráerősítenek az egyébként is mesterkélt (máskor egy az egyben kiemelt) szöveg ünnepélyességére; elmaszatolt jellemeket látunk, nyakon öntve egy jó adag reformkori pátosszal. Különösen gyenge próbálkozása a rendezőnek úgy fölfrissíteni a cselekményt, hogy a jelenből nyúl vissza a múlthoz, amit úgy old meg, hogy Levetinczy kisfia időről időre előkerül a múlt szövetéből, téblábol párat, majd a díszletmunkásokkal elhagyja a színpadot - értelmetlen és gyenge kísérlet. Így az Aranyember nem is lehet más, csupán polipropilén-ember, egy mai nyámnyila pláza hős története.
A főszerepben a tehetségét már többször bizonyító Hüse Csaba próbálkozik, ám sajnos ezúttal kifogott rajta (is) a karakter. Egyrészt legkevésbé őt tudtam volna elképzelni a szerepre, másrészt a komikumba fulladó, emelkedett hangulatú dialógusok konkrétan paródiát gyártanak Levetinczy figurájából is. Is, írom, hiszen az egész darabot letarolja az ünnepélyes párbeszédek hada, alig akad művész, aki képes kiemelkedni a dramaturgia lápvilágából: vagy nem kaptak megfelelő instrukciót, vagy nem voltak elég merészek. Fekete Györgyi Zófiája idegesítő, Venczel Valentin Brazovicsa elnagyolt, pedig midőn színpadra lépett fölsóhajtok: na végre, de pár mondat után őt is magával rántja a darab és társai bizonytalansága.
Az egyetlen üdítő kivétel Mészáros Sára, aki Athalie szerepében egy személyben menti nézhetőre a darabot. Borsódzik az ember háta erőteljes érzelmi reakció, kimunkált mimikái, gyilkos pillantásai, pontos gesztikulációi láttán. S noha önkéntelenül is összeveti őt a néző Krencsey Marianne játékával, nemhogy fölnő legendás elődjéhez, de túl is tesz rajta. Pompás munka az övé, ezért is érthetetlen, a többieknek miért nem sikerült többet kihozni saját karakterükből. Noémi alakítójaként Fabók Mariann biztosan hozza a kötelezőt, és nem rossz munka Krisztyián Tódor szerepében a fiatal Bányai Miklós sem, bár eléggé esetlenül tartja a puskát.
Velkei Tamás
Forrás: Kultissimo
