Marlowe a Chandler-regények visszatérő alakja. Magándetektív, mivel a Chandler-regények bűnügyi regények. Csak bűnügyi regények. Mi az, hogy csak? Az Elkéstél, Terry! (eredeti címén A hosszú búcsú [The Long Goodbye], 1954) jó regény. A „maszek kíber" (Papp Zoltán fordítása) földerít egy szövevényes bűnügyet. A bűnügy az emberi kapcsolatok labirintusa. Marlowe alaposan belekeveredik, „egyszerűen azért, mert a dolgok úgy alakultak". Akár ki is maradhatott volna belőle, de megérintette egy véletlenül megismert férfi személyisége, aki később az ügy főszereplőjévé vált. Másrészt nem lehet tudni, hogy az ember mit miért csinál. „Nem gazdagszik meg rajta, nagy öröme sem telik benne. Néha megvernek, rád lőnek, vagy börtönbe zárnak. Hosszú távon meg belehalsz. Minden második hónapban elhatározod, hogy abbahagyod az egészet, amíg még nem reszket a fejed járás közben. Aztán megszólal a berregő, kinyitod a belső szoba ajtaját, és ott áll egy új arc, vár egy új probléma." Lehet ennél vonzóbb emberi - és művészi - hitvallás? Nem hagy nyugodni egy probléma, amíg megoldást nem találsz rá. Igaza van Chandlernek, amikor teremtményét egyszerű, de teljes és nem mindennapi embernek nevezi, aki minden dolgában becsületes. Ösztönösen, elkerülhetetlenül, anélkül, hogy ez az eszébe jutna, és főleg anélkül, hogy kimondaná. „A világ legjobb embere, és elég jó bármilyen világnak." Ezt szépnek találom. Azt is, hogy Chandler szerint mindenben, ami művészetnek nevezhető, benne van a megváltás minősége.
A bűnügyi regényben pedig benne van, ami a bűnügyi regényhez kell. Nyomozás, kihallgatások, verekedések, pisztolyok, hullák. És titkok, rejtélyek. Nem úgy, mint Agatha Christie-nél, logikai feladványként, Chandler nem krimi-matematikus, hanem nyugodt és komoly elbeszélő, akinél apránként gyűlnek a mozaikdarabok. Az ügyről nincs mit mondani, részint mert nem illik lelőni a poénokat, részint mert semmi különös, csak a szokásos szerelmek, hűtlenségek, bosszúk, múltból fakadó bonyodalmak, és persze a pénz, a hatalom, a botrányelkerülés körüli játékok, amelyek kellően ellenszenvessé teszik Marlowe számára a szereplők egy részét. Az idő, az ötvenes évek eleje csak semleges közeg (egyszer említődik az „Ellenes Bizottság", így, rövidítve), olyan, mint bárhol és bármikor a világ, amelyben „emberek éheztek, unatkoztak, megbetegedtek, elkeseredtek a magányban, a sértettségben, a félelemben". Ha nincs „egyéni elszámolnivalód", akkor akár kívül is maradhatsz. Marlowe-nak nincs. „Fölötte kell, hogy álljon azoknak a dolgoknak, amelyekkel találkozik", írja valahol Chandler. De vajon lehetséges ez? Marlowe az egyik szereplőnek tudatosan lehetőséget ad, „hogy magába nézzen", nem figyelmeztet arra, ami történhet vele. „Hogy utána mihez kezd, az már az ő dolga." Az illető öngyilkosságot követ el. Ez van Chandler szenvtelensége mögött. Morális ítélet.
Zsótér színpadi átirata dramaturgiai mestermunka. Tanítani kellene. Tökéletes kivonat. Az egész vaskos regény benne van - minden mondat Chandleré -, miközben a helyszín- és hangulatleírások, elkalandozások nincsenek benne. Temérdek szöveg így is. Olyan lazán, tárgyilagosan, ejtetten kell mondani, mint Zsótérnál mindig - vagy ahogy a jobb amerikai filmeken beszélnek. (Nem a túlszínezett magyar szinkronnal, hanem az eredetiben.) De az igazi találmány a szöveg adjusztálása. Egymásba folynak a jelenetsorok, mert Ambrus Mária forgóra építette az összes helyszínt, egy pszeudorealista labirintust, amelyben folyamatosan, megszakítás nélkül át lehet lépni a következő epizódba (a minimálisan szükséges díszletezést a takarásban elvégzik). Minden mintha életszerű volna, de persze mégsem az, hanem színpadias: a különféle belső és külső (szándékosan egyszerre látható) terek rézsút beeső fényei, a rózsaszín, zöld, kék színek, a Magritte-szerűen „beüvegezett" festmény-ablakok, az első áldozat vissza-visszatérő „kísértete", a barokkos szakralitást sugalló szoprán hang (zene: Tallér Zsófia); az egész szürreális beütést kap, különösen az álomjelenetben, amikor lebegve, időnként visszafordulva forog a színpad, és a valóság részletei (például a bronz majomszobor mint gyilkos eszköz) fölnagyítódnak, expresszív vízióvá válnak. A kibillent realitást jelzi a fizikai gesztusok (ütések) „lassított felvétele" is, vagy az, hogy a telefoncsörgés, csöngetés, motorberregés hangját a saját hangján szolgáltatja a Marlowe-t játszó Ötvös András. Mindez olyan érzékeny, emelkedett, a tárgyilagos narratívát művésziesen (de nem művészkedően) ellenpontozó stílusjáték, amitől elszokott a közönség, vagy tán hozzá sem szokott. Kifinomult színházkultúrák sajátja az ilyesmi.
Ötvös Andráson nagy a teher, végigbeszél három órát (szolid narrátorként is), ráadásul az általam látott előadás a második volt aznap (az elsőn, úgy hallottam, empátia nélküli gyerekközönség zajongott). Marlowe idősebb is, érettebb is nála, ám a fáradtság valahogy a védekezés páncélját vonta az alakításra, és megmutatta mögötte a sérülékeny embert. Nehéz egyszerre átlagosnak és különlegesnek látszani, de Ötvösnek majdnem sikerül, s ezáltal az is, hogy megszerettessen egy fickót, akinek a „romantikája" abban áll, hogy „ha kiabálnak az éjszakában, odamegy megnézni, mi van". Hatása a nőkhöz való viszonyán mérhető le („nem eunuch és nem szatír, el tud csábítani egy grófnőt, és nem tud megrontani egy szüzet", mondja róla Chandler). Járó Zsuzsa titokzatos-erotikusan, mégis visszafogottan odaadó Linda Loringja jobb partnere, mint Mészáros Sára kissé vértelen, kevésbé ambivalens és kevésbé izgalmas „tündérálom" Eileen Wade-je. A ritkán megjelenő, annál inkább fontos, és fehér hajával, forradásaival igencsak különleges címszereplő Terry Lennoxnak (akiről „a mese szól") súlyt ad az alkatilag is érdekes Kaszás Gergő. Bozó Andrea Sylvia Lennoxként fehér tünemény. Schruff Milán inkább link alkoholista kezdő, mint züllött celebritás a szétesett „tömegtermelő író", Roger Wade szerepében. (Szétesettségét jelzendő Benedek Mari alsóneműben járatja.) Mészáros Máté igen erősen lefedi a vagány állami kíber (rendőr) Bernie Ohls figuráját. Fura, de mivel éles karakter, nem zavar, hogy a könyvkiadó Howard Spencer nő: Fekete Györgyi. A többiek: funkcionális arcok a mozaikban.
„Nincs halálosabb csapda, mint amit saját magunknak állítunk", mondja egy helyen Marlowe, és mire megvan a megoldás, csakugyan csalódnia kell az illúzióiban. A végére járt valaminek, ami nem is úgy volt. „Minden csak megjátszás", kapja az arcába. A megjátszás csupán színháznak jó. Föltéve, ha ilyen.
(Raymond Chandler-Zsótér Sándor: Elkéstél, Terry! - egri Gárdonyi Géza Színház)