Pedig nehéz ellenállni annak, hogy egy ilyen kitűnő vázat ne aggassanak teli sallangokkal, moderneskedő, talmi megoldásokkal. Mert Shakespeare-t motorizálni menő és muszáj. De nem Egerben. Itt a motorizációból biciklizáció lett, a frivol kiszólások összekacsintós utalásokká szelídültek. Aki látta a zsámbéki „álmot”, ahol kurvák, autók, Lovasi zene színesítették a képet, vagy a „bőrdzsekis-motoros” III. Richardot, meg a lakótelepi Velencei kalmárt, könnyen megérthetik, hogy ezek a darabok csaknem mindent elbírnak, ami érzéki és hozzáértő. Még azt is, ha nem nagyon bizerglják őket. Radoslav Milenkovic pedig nem piszkálgatta a Szentivánéji álmot, hanem színre vitte, még ha úgy is tűnik, hogy bicikliző svájcisapkás pasik tekernek ezen a színen. Az egri előadás egyszerűen korszerű. Nem kellett semmit modernizálni, mert Nádasdy Árpád fordítása (vajon Aranyé is ilyen ütős volt a maga korában?) annyira modern, hogy önmagában is öröm hallgatni. Pedig Shakespeare szövegeit csak kivételes színészek tudják értőn tolmácsolni. Szerencséje az egri teátrumnak, hogy ebben a darabban akad jó néhány ilyen.
Schruff Milán, Szabó Emília, Mészáros Sára, Mészáros Máté, Görög László, Safranek Károly, Sata Árpád, Nádasy Erika úgy használják a Mester nyelvét, mintha titokban a Royal Shakespeare Company előadásaival lőnék maguk. Bozó Andrea (Puck) és Bányai Miklós, pedig bájosan játssza el mindezt. De a beszélt nyelvnél nem áll meg az egri előadás. A teátrum sztárjai újabban kigyúrt táncossá képezték ki magukat, és „mellesleg” mozgásszínházi testbeszéd nyelven is folyik a kommunikáció, néha ellentétesen – azaz Shakespeare szándékának megfelelően – a kimondott szóval, Barta Dóra remek koreográfiájának köszönhetően. Ebből kerekedik aztán néha csuda.
A Golbe-ban ezeken az előadásokon a szereposztásnak volt egy kis trükkje. Bizonyos szerepeket ugyanaz a színész játszott, ami költségtakarékosságnak is bevált, de kitűnően jelezte, hogy ugyanaz a jellem áll egy-egy szereplő mögött. Shakespeare törekedett is így megírni darabjait. Egerben csak Puck és Philostratus párhuzamát láthattuk, holott világos, hogy több „pár” is jelen volt a színen.
Mivel a dráma a szerelem, a hatalom, az esendőség története, mégpedig oly módon, hogy varázsütésre a személyek jellemében változás áll be, ezért különlegesen fontos a szilárd jellem bemutatása, amit a rendező Hippolytára, a darabot végig megbéklyózva játszó Dimanopolu Afroditére oszt. A tündérek gonoszkodóak, az emberek gonoszak. Megalázzák, kihasználják sebezhetőségében a másikat. Ebben környezetben egy jelentéktelen, ám biztos pont a királyné, akinek más szerep nem jutott, mint szenvedni és sajnálkozni, ha szenvedést lát.
Mivel a Mester, valljuk be, összecsapta a darab végét és Puck közönséghez szóló monológja meglehetősen ügyetlenke, talán ezért az egri rendezés fontosnak tartotta bemutatni, mintegy felkiáltójelet a magányos, elkeseredett és tehetetlen Hippolytát, mely kép inkább szerencsétlenre, mint drámaira sikerült.
Kiemelendő Mészáros Máté, Sata Árpád, Rácz János jutalom játéka, melyben, mint botcsinálta színészek ügyetlenkednek. A Mészáros Sára, Schruff Milán, Szabó Emília, Bányai Miklós quartett, mintha egy önálló színjátszó csoport lenne úgy fénylett ezen az estén.
A díszlet, a jelmez is sokat segített az előadásnak, csakúgy, mint Márkos Albert zenei aláfestései, amelyek Radoslav Milenkovic rendező nyugat-balkáni fiestájává változtatták a finálét.