Apró kutya szalad végig a színpadon, a nézőtér felnevet az aranyos jószág láttán. Ám van, aki menekül az eb elől: a megtört, lecsúszott férfi magzatpozícióban próbál elbújni a világ elől. Így indul az egri Gárdony Géza Színház legújabb produkciója, Murray Schisgal Szerelem, ó című vígjátéka. A darabot 1964-ben mutatták be a Broadway-n, s hatalmas sikert aratott. A rendező, Mike Nichols Tony-díjat kapott a munkáért, az előadást majd’ ezerszer játszották. Így nem meglepő, hogy három évvel később film is készült belőle, Jack Lemmon, Peter Falk és Elaine May főszereplésével, sőt, egy rövid jelentben Harrison Ford is feltűnik az alkotásban. E méltán népszerű alapanyaghoz nyúlt Blaskó Balázs direktor, aki – talán meglepő – igazi abszurddal rukkolt elő.
A fent említett férfi Harry (Nagy András) nem véletlenül szalad a hídhoz, öngyilkos akar lenni. Aztán egyszer csak megjelenik a színen régi osztálytársa, Milt, (Portik Györffy András), aki elementáris erővel beszélgetni kezd az éppen ugrani készülő férfivel. „Hogy megy a sorod?” – kérdi az öngyilkosjelölttől, s e jelenet gyönyörű alaphelyzetet teremt. Aztán mindez fokozódik, hiszen kiderül, Milt ötévi házasság után más nőbe szerelmes, de felesége nem egyezik bele a válásba. Ekkor jön az ötlet: összehozni a szerencsétlen nyavalygót és az asszonyt. Mindenki jól jár, „2 in 1”. A kérdés csak az, mi tartja vissza Harryt attól, hogy ne ugorjon le. A válasz pofonegyszerű: a szerelem. Ó!
A játék az egész előadás során gondosan „koreografált”, Milt szinte úszik a hídon, ide-oda ugrál, s miközben arról beszél, hogy neki bejött az élet, a tőzsde, meg a részvények, jól láthatóan azt vizslatja, van-e használható dolog a kukában. Harry többször is nekiveselkedik a mindent megoldó tettnek, ám megjelenik Ellen, a feleség (Marjai Virág). Az átlag feletti intelligenciával és fotografikus memóriával rendelkező nő megbabonázza a férfit, miközben egy hatalmas grafikon mellett mutatja a piros és fekete vonalak metszését, amelyek szexuális érintkezéseinek a számát jelölik.
A darab egy pillanatig sem megy a normális felé, ez olyan játék, ahol a figurák minden ok nélkül énekelni kezdenek, s az a nagyobb hős, akinek sanyarúbb gyermekkora volt. (Ez utóbbi jelenet Harry és Milt között egyébként szinte már darab a darabban, önálló humoreszkként is könnyen megállná a helyét. A versenyt – talán – előbbi nyeri, mert ő évekig csak egy-egy darab háztartási kekszet kapott karácsonyra.) Mindebben persze, szerepe van a két színésznek, akik igazán egy hullámhosszon vannak, s remekül ütik le egymás feladott labdáját. Igazi karakter mind a kettő, a jellemkomikumból talán több poént is kicsalnak, mint a helyzetből, pedig a Karinthy Ferenc fordította szöveg korántsem mondható unalmasnak.
Ha átlagos történet lenne, egyszerű szerelmi háromszög kerekedne ki a végére. Ám itt három ember végtelen magánya bontakozik ki, akik versengenek önmagukkal, egymással, hogy ki és kit szeret jobban. „Te miben hiszel?” kérdik egymástól, attól függően, mire vágynak éppen. Jó szóra, házasságra, boldogságra. Szerelemre? Ó...

A Hírlap tapsa Nagy Andrásé
Igazán embert próbáló feladat lehetett Harry Berlin megformálása, s Nagy András bizonyára küzdött is vele. Az eredményt látva azonban boldogan csapjuk össze két tenyerünket. A darabbéli férfire nagy jövő várt: görögül tanult, orvos lehetett volna, írt, odavoltak érte a nők. Aztán egy nap, amikor egy kutya levizelte, megváltozott minden, s mi, nézők már csak ezt az énjét ismerjük. A folyton semmiről filozofáló, megtört ember, aki képtelen az életre, s – furcsa mód – képtelen az öngyilkosságra is. Nem vitás, Nagy András sziporkázik az előadás során, s bár a kiskutya mosolyra fakaszt, övé a Hírlap tapsa.