2013. október 2.
Egy dolgozószobában kizökkentett idő
 |
Kocsis István A fény éjszakája című drámájával kezdődött az évad az egri Gárdonyi Géza Színházban.
Ősbemutatóval indított az évadot az egri Gárdonyi Géza Színház. A fény éjszakája című dráma titkolt világba kalauzol, amely csak a mai korban rejtett az emberek elől.
Az író szorong. Mint minden alkotó, gyötrődik..., vajon tett-e eleget, segítette-e az emberek lelkének épülését, megértették-e mindazt, amit le akart, le tudott írni. Dolgozószobájában irodalomkritikusok szövegeit lapozva rájön: közel sem. Talán több ez, mint puszta szorongás. Gyötrődik, feladni készül, hiszen csak „szétrágják” a műveit. Halálvágyról beszél, mély letargiában.
E képpel kezdődik az egri Gárdonyi Géza Színház idei szezonjának első előadása, Kocsis István A fény éjszakája című drámájának ősbemutatója. A szerző a darabot kifejezetten a rendező, Beke Sándor, valamint a teátrum igazgatója, Blaskó Balázs felkérésére írta. Mint a direktor fogalmazott: ez az idei évad programadó bemutatója, amely illeszkedik abba a sorozatba, ami nagy magyar írók életét mutatja be. Az előadás azonban több rétegű, s bár valóban megismerhetjük Németh László életének egy-egy fontos mozzanatát, mégsem életrajzi dráma. Sőt.
Széles panoráma tárul elénk, dolgozószoba, könyvhegyekkel. Kitüntetett szerep jut az alkotás terepének, az író asztalának. E mögött ül ezúttal Németh László (Blaskó Balázs), aki küzd a megbélyegzéssel: „nem modern író”. Lázában történelmi alakok jelennek meg, mert látható, segítségre van szükség. Drámáinak hősei (mert ők érkeznek) végül megszólítják.
Nem jelmezes emberekről, hanem valódi figurákról van szó, olyanokról, akiket mind ismerünk, ám pillanatok alatt kiderül: mégsem igazán. Csak azt tudjuk róluk, amit olvastunk-láttunk, s mint Németh László, amikor róluk írt, következtetéseket vontunk le. Egyesével világítanak rá, hogy rosszul gondolkodtunk.
Széchenyi István (Várhelyi Dénes) nem eszét vesztett, öngyilkosságra készülő férfi, hanem győztes hadvezér, Galilei (Balogh András) sem a tudományért máglyát vállaló hős, hanem egy életművész. Bolyai Jánosról (Nagy András) kiderül, nem a katedráért, a karrierért dolgozott, sokkal inkább az üdvért, VII. Gergely pápa (Kelemen Csaba), akit a legkiemelkedőbb egyházfőnek neveznek, bizony hibázott, ráadásul nem is egyszer. Tunyogi Péter II. Józsefe bűnhődő, esendő ember, Bánfi Kata visszafogott Matildja táltos paripa hátán vágtatott.
E történelmi alakok világítanak rá, igazságtalanul ostorozza magát az író, hiszen az ő felelősségük sokkal nagyobb annál, mint az, hogy rossz következtetéseket vontak le, ők egytől egyig egy hazug történelem megteremtéséhez járultak hozzá. A vitának látszólag egyetlen célja van: megmenteni Németh Lászlót, kizökkenteni halálvágyából. Ám közben felsejlik múltunk, az ősi világ, még a görög idők előtti, a reformkor, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, a kiegyezéshez vezető út, Trianon és azt követő időszak...
Kocsis István szövege nem könnyű, a színészeknek komoly kihívást jelent. Mi több, a nézőktől is rendkívüli figyelmet igényel, a gondolatok ugyanis egymásból következnek, s ha csak „az ok tehát az ember, a Föld az okozat és a Nap is okozat” mondatra kapjuk fel a fejünket, már hiába kutatjuk az előzményeket. A játszók teljes hőfokon kell égjenek, hogy ne vesszenek el a szövegben. Beke Sándor okosan „mozgatja” őket, az előadás nem válik statikussá. Jól kihasználják a hinta adta lehetőséget, bár kérdés, mit keres egy hinta egy dolgozószobában.
A zene és a videóbejátszások segítenek távoli dimenziókba jutni, megérteni, hogyan válhat el egymástól a szakrális és a hivatalos hierarchia. Ez utóbbi kérdés a darab egyik mozgatórugója, ahogyan az is, mit jelent a fény vallása, illetve a fény világában élni. Szerencsétlen megoldás, amikor a dráma-alakok leválnak, s kifejezetten a nézőkhöz szólnak (szemtől szembe), nem pedig Németh Lászlóhoz. A fontos pillanatok azok, amikor a főhőshöz beszélnek, őt akarják elvezetni a felismeréshez, s rajta keresztül a publikumot. Mert a végén szép lassan eltűnnek az író fejéből, így a színről is. Csak szavaik maradnak. Vagy tán nem is az övék, hanem Németh László szavai...
A Hírlap tapsa Dimanopulu Afroditéé
Kemény, határozott nő, aki bár németnek született, mégis „magyarnak nevelték”, velünk vállalt sorsközösséget. Széchenyi István felesége, Crescence nem a klasszikus értelemben vett hős a darabban, ugyanakkor mégis minden titok tudója. Dimanopulu Afrodité számára két komoly lehetőség adódott az előadás során, s mindkettővel kimagaslóan élt. A Ferenc Józsefhez intézett sorai erőteljesek és rendkívül intenzívek. Amikor pedig férje hozzá írt szerelmes levelét mondja el, a darab egyik legjobb pillanata, bizonyítva mindazt, ami miatt érdemes nem kizárólag a távoli, de a földi szerelemmel is foglalkozni.
Az író szorong. Mint minden alkotó, gyötrődik..., vajon tett-e eleget, segítette-e az emberek lelkének épülését, megértették-e mindazt, amit le akart, le tudott írni. Dolgozószobájában irodalomkritikusok szövegeit lapozva rájön: közel sem. Talán több ez, mint puszta szorongás. Gyötrődik, feladni készül, hiszen csak „szétrágják” a műveit. Halálvágyról beszél, mély letargiában.
E képpel kezdődik az egri Gárdonyi Géza Színház idei szezonjának első előadása, Kocsis István A fény éjszakája című drámájának ősbemutatója. A szerző a darabot kifejezetten a rendező, Beke Sándor, valamint a teátrum igazgatója, Blaskó Balázs felkérésére írta. Mint a direktor fogalmazott: ez az idei évad programadó bemutatója, amely illeszkedik abba a sorozatba, ami nagy magyar írók életét mutatja be. Az előadás azonban több rétegű, s bár valóban megismerhetjük Németh László életének egy-egy fontos mozzanatát, mégsem életrajzi dráma. Sőt.
Széles panoráma tárul elénk, dolgozószoba, könyvhegyekkel. Kitüntetett szerep jut az alkotás terepének, az író asztalának. E mögött ül ezúttal Németh László (Blaskó Balázs), aki küzd a megbélyegzéssel: „nem modern író”. Lázában történelmi alakok jelennek meg, mert látható, segítségre van szükség. Drámáinak hősei (mert ők érkeznek) végül megszólítják.
Nem jelmezes emberekről, hanem valódi figurákról van szó, olyanokról, akiket mind ismerünk, ám pillanatok alatt kiderül: mégsem igazán. Csak azt tudjuk róluk, amit olvastunk-láttunk, s mint Németh László, amikor róluk írt, következtetéseket vontunk le. Egyesével világítanak rá, hogy rosszul gondolkodtunk.
Széchenyi István (Várhelyi Dénes) nem eszét vesztett, öngyilkosságra készülő férfi, hanem győztes hadvezér, Galilei (Balogh András) sem a tudományért máglyát vállaló hős, hanem egy életművész. Bolyai Jánosról (Nagy András) kiderül, nem a katedráért, a karrierért dolgozott, sokkal inkább az üdvért, VII. Gergely pápa (Kelemen Csaba), akit a legkiemelkedőbb egyházfőnek neveznek, bizony hibázott, ráadásul nem is egyszer. Tunyogi Péter II. Józsefe bűnhődő, esendő ember, Bánfi Kata visszafogott Matildja táltos paripa hátán vágtatott.
E történelmi alakok világítanak rá, igazságtalanul ostorozza magát az író, hiszen az ő felelősségük sokkal nagyobb annál, mint az, hogy rossz következtetéseket vontak le, ők egytől egyig egy hazug történelem megteremtéséhez járultak hozzá. A vitának látszólag egyetlen célja van: megmenteni Németh Lászlót, kizökkenteni halálvágyából. Ám közben felsejlik múltunk, az ősi világ, még a görög idők előtti, a reformkor, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, a kiegyezéshez vezető út, Trianon és azt követő időszak...
Kocsis István szövege nem könnyű, a színészeknek komoly kihívást jelent. Mi több, a nézőktől is rendkívüli figyelmet igényel, a gondolatok ugyanis egymásból következnek, s ha csak „az ok tehát az ember, a Föld az okozat és a Nap is okozat” mondatra kapjuk fel a fejünket, már hiába kutatjuk az előzményeket. A játszók teljes hőfokon kell égjenek, hogy ne vesszenek el a szövegben. Beke Sándor okosan „mozgatja” őket, az előadás nem válik statikussá. Jól kihasználják a hinta adta lehetőséget, bár kérdés, mit keres egy hinta egy dolgozószobában.
A zene és a videóbejátszások segítenek távoli dimenziókba jutni, megérteni, hogyan válhat el egymástól a szakrális és a hivatalos hierarchia. Ez utóbbi kérdés a darab egyik mozgatórugója, ahogyan az is, mit jelent a fény vallása, illetve a fény világában élni. Szerencsétlen megoldás, amikor a dráma-alakok leválnak, s kifejezetten a nézőkhöz szólnak (szemtől szembe), nem pedig Németh Lászlóhoz. A fontos pillanatok azok, amikor a főhőshöz beszélnek, őt akarják elvezetni a felismeréshez, s rajta keresztül a publikumot. Mert a végén szép lassan eltűnnek az író fejéből, így a színről is. Csak szavaik maradnak. Vagy tán nem is az övék, hanem Németh László szavai...
A Hírlap tapsa Dimanopulu Afroditéé
Kemény, határozott nő, aki bár németnek született, mégis „magyarnak nevelték”, velünk vállalt sorsközösséget. Széchenyi István felesége, Crescence nem a klasszikus értelemben vett hős a darabban, ugyanakkor mégis minden titok tudója. Dimanopulu Afrodité számára két komoly lehetőség adódott az előadás során, s mindkettővel kimagaslóan élt. A Ferenc Józsefhez intézett sorai erőteljesek és rendkívül intenzívek. Amikor pedig férje hozzá írt szerelmes levelét mondja el, a darab egyik legjobb pillanata, bizonyítva mindazt, ami miatt érdemes nem kizárólag a távoli, de a földi szerelemmel is foglalkozni.
Pócsik Attila
Forrás: Heves Megyei Hírlap
