„Amit munkáimról általában elmondhatok, hogy a készülődés rájuk nagy gyönyörűség volt, a megírásuk: meglepetéseket fiadzó fáradság, annak elviselése, ami jár értük, az életkedvet felőrlő gyötrelem: fokozottan érvényes drámáimra.” Az életkedvet felőrlő gyötrelemről tett írói nyilatkozat lehetett a kiindulópontja Kocsis István darabjának, amikor a halálösztön hirtelen felhorgadásának pillanatát megállítva, kiterítette elénk – és műve központi alakja, Németh László elé – a saját korukban megértésre nem esélyes történelmi, kultúrtörténeti személyiségek titkait, s mintegy a história szerencsekerekében megforgatva mondataikat, kipörgette a magyarság, és az igazságféltő európai értelmiségi sorsát jellemző példázatokat. Útnak indította drámái hőseit – szám szerint hetet –, hogy kiszakítsák szorongásos depressziójából a színpadra álmodójukat.
„NÉMETH A hangulatcsinálók, a jelszó-bedobók, csak velem foglalkoznak… kritikusok… véleményformálók szétrágják a műveimet… Nem vagyok modern író. Jó, akkor nem írok többet. A magas vérnyomásomtól meg vörös ködben forog a fejem. Belül az ellentmondók láza, kívül az egy zsongásba folyó emberhang, telefoncsörgés, utcai neszek… Ami engem igazán meglepett, az a hirtelen felbúgó „halálvágy”. Az ember persze vágyik egyszer-egyszer a halálra, de ez a szabadulást kereső halálvágy. Szabadulni, szabadulni… Odadobni, odahajítani nekik, itt van, legyetek boldogok.” – indítja az előadást a hőseivel diskurzusba keveredett írót színre hozó Blaskó Balázs.
Az „ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret” József Attila-i esete. Kívül kell megvívnia szócsatáit a bensőjéből előtört alakokkal, akik ráadásul mind az író énképének változatai: ha úgy tetszik, egy egész énképgaléria közepén forgolódik a színész. Leleményesen-eredményesen. Blénessy Enikő, a temesvári német társulat tagja mondta nemrég egy körkérdésre adott válaszában: „a románok sokkal játékosabban, teátrálisabban fogják fel a színházat. Én sokáig nem értettem, mit értenek ők teatralitáson, három évvel ezelőtt jöttem rá egy előadás próbafolyamata közben. Mi, magyarok agyból dolgozunk, megélünk bizonyos érzéseket, de nem hiszünk magunkban. Ez a románoknál nagyon ritkán fordul elő.” Blaskó hitt. Tudta irányítani az eseményeket, s engedte belepörgetni magát a kínálkozó helyzetekbe.
Nem könnyű feladatot oldott meg. Szeszélyes impulzusok szövevénye a darab. VII. Gergely pápa például – Kelemen Csaba a megformálója – az ősmagyar múltra irányítja a figyelmet: „Ó, Istenem! Az lenne jó, ha a mai magyarok is megtudhatnák, kik voltak a régi magyarok! Legalább az elgondolkoztathatná őket, hogy én magam mindig egy nagyon régi civilizációt tanulmányoztam, amikor a magyar múlttal foglalkoztam… A magyarság az a rejtélyes módon megmaradt népcsoport, amely őrzi egy, a görög-római civilizáció előtti jelentős civilizáció nyelvét… A magyar nyelv csodája ezzel függ össze. Egy fejlett civilizáció hivatalos nyelve volt…”, ám ezt a mai magyarok már nem értik. „Hogy is érthetnék? A magyar múltat a magyaroktól elvették!” Miért kételkednénk szavában, hiszen a rettegve tisztelt római hatalmasság az államalapítóink kortársa, útbaigazítója volt.
Gróf Széchenyi István – bár a köztük levő évszázadnyi korkülönbség alapján tehetné – nem atyai tapintattal viseltetik életre keltője iránt: kikéri magának az öngyilkossága gyanúját. Várhelyi Dénes (Széchenyi) és a hitvesét, Crescence-t alakító Dimanopulu Afrodité azzal az eltökéltséggel, szenvedéllyel, érzékenységgel operálnak, amely az emblematikus Széchenyi-filmben Eperjes Károly és Kováts Adél kettősének hitelességét, vonzerejét megadta: nem utánzás ez, hanem az élménysűrítés egyetlen járható útja.
A megidézett természettudósok színpadi sorsa nehezebb. A tűzzel játszik, aki elméje játékának következtetéseit a külvilággal megosztja. Balogh András Galileije a máglya árnyékában képes homo ludens lenni, a szakrális hierarchiát elfogadva vallani, hogy „a szférák az ember körülforognak”. Bolyai János – Nagy András – az apjával megvívott küzdelme okán, kényszerűen szikár, racionálisan hirdeti a szakrális hierarchia felsőbbségét a hivatalos hierarchia ellenében. Ketten kezdeményezik, hogy Németh László XX. századi elméjét szembesítsék ezzel. „GALILEI A szakrális király a legfelső helyen áll a rejtélyes szakrális hierarchiában, mert beavatása magasabb színvonalú, mint országa többi beavatottjáé! Ha e legfontosabb követelmény nem teljesül, akkor „zökken ki” az idő!
NÉMETH Ha megmagyaráznák, hogy mit akarnak, hogy mit jelent mindez?!
BOLYAI Szeretnénk, ha megértené drámái hőseinek az igazi drámáját.
NÉMETH Amennyire én megértettem, megírtam… De megbuktam! Kedvenc tudósaim a történelem nagy tudósai közül Galileo Galilei és Bolyai János. De most kiderült, hogy az ő valódi drámájukat sem ismertem. És írtam róluk… Írtam róluk, mert csak én… önmagam… voltam a fontos… Mert jó volt az ő hitelesebb, fényesebb életükbe áttenni magamat… Könnyebb volt az ő szívükkel égnem, s könnyebb az ő nyelvükön szólnom, mint a magamén… Ez volt az én drámaírói szabadságom… Egyszerűen önző voltam?”
Igen, talán önző, mint ahogyan az Matild(a), Canossa úrnője és Toszkána grófnője is. VII. Gergely pápa egyik legkitartóbb és leghűségesebb támogatója volt ő, aki megpróbált közvetíteni a pápa és IV. Henrik között. „MATILD Én is a szakrális hierarchia bűvöletében éltem. De én egyszerűbb szavakkal fejezem ki magam: kerestük a valódi királyt… Nem találtuk… Ezért értettem egyet azzal, hogy Őszentsége ne csak az egyházi hierarchiában, hanem a világiban is első legyen…” Bánfi Kata szép színészi feladata. Ugyanazt a szerepet kapja a darabban, mint a valóságban: közvetít, de incselkedik is, elvilágiasítva elmés játszadozásával a szakrális hierarchiát. A komorságra hajló férfiak körében kacér értelmi ellenpontként van jelen.
„Ment-e a könyvek által a világ elébb?” – hozza látókörünkbe Vörösmarty dilemmáját Mira János hófehér könyvkötegekkel borított díszlete. Nem a díszletmozgatás praktikuma okán faragták egy tömbből a hegyeket alkotó olvasnivalót: jelkép ez, az ismeretlapokat tudássá olvasztó szellemé, amely szellem értelemszerűen nem az egyes ember birtoka, hanem az értelmiségi lény vágyott iránya: a fehér titok, az egyetemes, abszolút tudás. A dráma végkifejletében újraéled Németh László alkotókedve: helyretolódik a kizökkent idő, a minőség forradalmának reménye felragyog.