Ugye, mindenki érzett már késztetést egy-egy jó krimit olvasva, hogy odalapozzon a könyv végére, s megtudja, valóban az-e a gyilkos, akit ő annak gondol. Általában persze, nem, a műfaj legjobbjai ugyanis képesek fejezetenként másra terelni a gyanút. No, meg a legtöbbször nem is kukkantunk az utolsó oldalra, mert az elrontaná a szórakozást, azt a bizsergető érzést, hogy tulajdonképpen mi is nyomozunk Holmesszal, vagy éppen Poirot-val. Ezt az élményt ígéri, sőt, még ennél is többet a Gárdonyi Géza Színház új bemutatója, Paul Portner interaktív bűnügyi vígjátéka, a Hajmeresztő.
A szín egy fodrászszalon, amely a címben szereplő nevet viseli. Adott egy extravagáns fodrászlány, Barbara (Marjai Virág), egy még extravagánsabb tulajdonossal Tony Whitcomb (Rácz János), no, és természetesen a vendégek... Itt van például Edward Lawrence, a régiségkereskedő (Nagy András), Schubert szenátor felesége (Dimanopulu Afrodité). Meg egy zongoraművész szomszéd, akit nem láthatunk.
Aztán jön a hír: a zenész véres gyilkosság áldozata lett, s belép a nyomozó hatóság két embere, Rosetti hadnagy (Besenczi Árpád, illetve Rupnik Károly) és Mikey (Tóth Levente). A zsaruk pedig igyekeznek kideríteni, mi történt. De hogyan is hihetnének a szalonban található embereknek, ha egyikük a gyilkos, aki nyilván hazudik. Szemtanú pedig nincs. Azaz mégis!
A nézőtéren ugyanis ülnek, s a közönség mindent látott. No, de valóban látott, vagy csak nézett? Ekkor pedig elkezdődik az igazi móka, épp’ akkor, amikor a publikum már belemelegedett a történetbe, megismerte a figurákat, s elkezdett töprengeni, pontosan mi is történhetett. Igazi társasjáték ez, amely aktivitásra készteti a nézőket. Ehhez persze, kell egy remek nyomozó, aki vezeti a történetet, a beszélgetést, (jól) kezeli a beszólásokat, s közben szórakoztat is. No, meg olyan partnerekre is szükség van, akik nem félnek rögtönözni, van humoruk, s egy pillanatig sem lépnek ki a szerepükből.
A darabot Besenczi Árpád rendezte, ráadásul nem is először, sőt, még többször játszott benne. Nem véletlen hát, hogy ő mozog a legotthonosabban e játékban, egyfajta karmesterként, ám ez az előny mégsem jelent szakadékot, hiszen kollégái is remekül szórakoztatnak. Marjai Virág rendkívül gyanús, mintha végig ő mozgatná a szálakat, s az alibije is kétséges, de mégis mindenre van magyarázata. Nagy András jól hozza a kétes előéletű „üzletembert”, gúnyos kiszólásai rendre ülnek, igazi rejtélyes pali.
Dimanopulu Afrodité szenátornéja is esélyes a gyilkos címre: a sznob nő mintha nem is mindig értené, mi folyik körülötte, de lehet, hogy mindez csak látszat, s valójában ő mozgatja a szálakat. Tóth Levente kisrendőre erősíti a sztereotípiát, a (nem az eszéért) szerethető zsaru csetlik-botlik, remek karakter. Nem beszélve Rácz Jánosról, akinek meleg (már-már tűzforró) borbély figurája a darab egyik előrevivője. Nem vitás, komoly a félelem, hogy túlzásokba esik, de még ha meg is teszi, azt sem öncélúan.
A Hajmeresztő jó esélyt teremt arra, hogy a publikum ne csak nézője, de valódi részese legyen az előadásnak, megszülessen a társas-játék élménye. Állítólag Paul Portner javasolja, hogy legyen beépített ember a közönség soraiban, de kiderül: nincs rá szükség. Mindannyian késztetést érzünk, hogy kérdéseket tegyünk fel, esetleg konkrétan meggyanúsítsunk valakit, ráadásul ismerősök és ismeretlenek is ott ülnek velünk, az egyik pillanatban egy orvos, a másikban a főiskola rektora kíváncsiskodik, s a végén úgy érezzük, együtt jöttünk rá a megoldásra. Ami minden este más lehet.
A darab és az előadás nem hiba nélküli, mégsem fészkelődünk. A jó karaktereket jó színészek „hozzák”, mi pedig egy estére (vagy akár többre is) bevállaljuk, hogy együtt játszunk velük, miközben jól szórakozunk. S ez elég is.

A Hírlap tapsa ezúttal Rácz Jánosé
Tony Whitcomb, a szalon tulajdonosa egy vállaltan meleg fodrász, aki kétségtelenül szélsőséges figura. Rácz János jól aknázza ki a borbélyban (s egyben amatőr színjátszóban) rejlő lehetőségeket. Vállaltan őrült, exhibicionista, mégis szeretnivalóan bolond. Fergeteges jelenete a két macska (Elton és John) kimentéséről szóló története, ahol minden alkalmat megragad a poénra. A komikus színészről sokan tudják: képes egy-egy mozdulattal, grimasszal mosolyra fakasztani a publikumot, ráadásul ezúttal remekül improvizál is. Minden csípőmozgása, nadrágfelhúzása megérdemli a hahotázó közönség tapsát.