A nagy színházi sikerek után bizonyára nemcsak az alkotókban, de a nézőkben is megfogalmazódik a kérdés: mi a titok. Bevallom, jómagam régóta keresem a választ A padlás esetében. A történet mesebeli, könnyed, rózsaszín. Nem állít dilemma elé minket, s nagy tanulságot sem vonhatunk le. A zene igazán rendben van, de talán nem túlzás: születtek jobbak is a honi színháztörténelemben. A Vígszínház sikere nem volt egyedi, ha csak Egert vesszük: majd’ kétszáz előadást ért már meg a félig mese, félig musical. Generációk nőttek fel rajta, s ha megállítanánk egy-egy embert az utcán, bizonnyal szép emlékeket idézne benne. Talán ezért is lehet, hogy a megyeszékhelyen újra műsorra tűzték a produkciót, új szereplőkkel, új rendezésben.
Ezúttal Halasi Imre fogalmazta meg, mit is gondol ő A padlásról, miközben végig szem előtt tartotta a sikerdarab (mert bátran nevezhetjük annak) „hagyományait”. Poros, kicsit rumlis helyre szellemek érkeznek: a Herceg (Káli Gergő), Lámpás (Radvánszki Szabolcs), Kölyök (Nagy Barbara) és Meglökő (Szívós Győző). Érzik, kelet és nyugat összeér, végre hazajuthatnak a csillagra, ahol az emlékek és az álmok élnek. Ebben segít nekik a jószívű Mamóka (Dér Gabriella), a kibernetikus Rádiós (Ozsgyáni Mihály) és persze, Süni (Bánfi Kata), a Zeneakadémia hallgatója. Szükség van a Révészre (Reiter Zoltán), aki Barrabás gengszter bőrébe bújt. A dolog azonban nem egyszerű, hiába áll készen minden, a Robinson nevű robot (Emődi Attila) elromlik, közben megjelenik a Detektív (Fehér István) és „segítője”, Üteg rendőr (Endrédy Gábor), no meg a Témüller nevű házmester (Balogh András).
Aki ismeri az előadást, várja a szerelmet, a poénokat, a dalokat. Utóbbiról szólva el kell mondanunk: egy áthangszerelt változatot hallhat a publikum, olykor átfogalmazva az eredetit, ami nem mindig jó választás. Kivált igaz ez a darab elejére, amikor először hangzik el: „Ég és Föld között itt áll a padlás...”, s azt várnánk, „robban” a színpad és a nézőtér, olyan hévvel mondják el a különös történetet, ehelyett azonban lágyan szólnak hozzánk. E lágyság marad is jó darabig, a Révész megérkezéséig. Az ő eljövetele konfliktust is hoz, lévén „a legnagyobb bajba” sodor mindenkit. No, és ha már itt tartunk, meg kell említeni Reiter Zoltán varázslatos hangját, ha csak az Örökre szépek II-t hallanánk, már azt mondhatnánk: megérte újra elővenni a darabot.

A Hírlap tapsa ezúttal Balogh Andrásé
A házmestert, Témüllert ezúttal Balogh András alakítja. Ismert: néhány esztendeje még ő segített a bolygó szellemeknek hazajutni, s mostanra átállt a sötét oldalra, vagy hogy stílszerűek legyünk, néhány emelettel lejjebb költözött a padlásról, hogy akadályokat gördítsen a szellemek elé. Teszi ezt ráadásul sok humorral, precízen, igazi karaktert felépítve, megjelenítve a kisstílű, hatalomra éhes embert. Témüllerek mindig is voltak a történelemben, s azt kell mondjuk: lesznek is. Balogh András azonban tudja: e figurát sem utálnia kell a nézőknek, hanem nevetni rajta, így válik veszélytelenné.
Dicséret illeti Emődi Attilát is, aki táncművészként öltötte magára a Robinson-ruhát, s nemcsak mozgásban, de karakterben is jó figurát hoz. Remekel a nyomozópáros, Fehér István bölcsen, jó humorral játssza a Detektívet, akire végig kíváncsiak vagyunk. Nem szólva Endrédy Gáborról, akinek ezernyi poénja van, s mindegyik „ül”. A robbanószerkezetektől rettegő bombaszakértőt szívébe zárja a publikum. Érdekesség, hogy a korábbi előadásban Horváth Ferenc játszotta Üteget, s bár felhagyott a színészettel, mégis ott van minden előadáson, akinek jó a füle, hallhatja... A szellemek valóban mesebeliek, mind különös történetet hordoznak, még ha olykor színtelenebbek is a halandóknál. Dér Gabi modern, szerethető Mamóka, aki tarantellát jár, s olykor Lady Gagának adja ki magát. Az előadás kulcsfigurája a házigazdát alakító Ozsgányi Mihály és persze, Bánfi Kata Sünije, aki halálosan szerelemes Rádiósba. Rajtuk múlik, hazajutnak-e barátaik, s jó látni, mindent megtesznek a cél érdekében. Ha szőrszálhasogatók akarunk lenni, ki kell emelnünk: érzéseiknek nem elég egy dalban megjelenni, jobban szeretnénk látni, ahogy lépésről lépésre teljesül be szerelmük. Halasi Imre valóban újragondolta a történetet, mégis őrizte a titkot, amitől működik A padlás. Társa volt ebben Pintér Lotti koreográfus, aki számos merész ötlettel színesítette az előadást. Talán furcsa ezt mondani, de számomra a legfontosabb pillanat a finálé utáni, amikor a játszók a capella éneklik: „Mert kell egy hely...” Amit ott és akkor látunk, hallunk, mutatja, miről is szól A padlás.