Egy aznapi újságcikk alapján kanyarított egész estés darabot az egri Gárdonyi Színház társulata Máté Gábor rendezésében. KERESZTESI JÓZSEF ÍRÁSA.
A kezdeményezés nem új, ám a keretei azok: az egriek előadásának nincs sok köze Halász Péter egykori hírlapszínházának avantgardista radikalizmusához, de szemmel láthatólag nem is ez a célkitűzés vezeti.
A Dunántúli Napló egy idős férfi történetéről ad hírt, akit 2005-ben a pécsi egyetem egyik klinikáján operáltak meg: „Olyan orvost fogott ki, akinek még nem volt meg a szakvizsgája, és tapasztalatlanságának köszönhetően a vállműtét során a nyak jobb oldalán futó karidegfonatot átvágta, és tette Gyula bácsit élete végéig nyomorékká. Bár az ő esetében a karidegfonat rendellenes helyen futott le, azt a műtétet megelőzően nem térképezték fel kellő gondossággal; mint a későbbi per során a bíróság megállapította: a gazdaságossági szempontok nem kedveztek a korszerűbb diagnosztikai eljárás bevezetésének.”
Máté Gábor rendező és az egri társulat ezt a vesszőfutást színházi közegbe helyezi: Vajda Milán önmagát alakítja a POSZT versenyprogramjára, a Zsótér Sándor rendezte A velencei kalmár előadására készülő színészként. A próba alatt tűnik föl, hogy mereven eláll a kisujja – ezt az apró hibát igyekszik orvosolni a versenyelőadást követően, amikor fölkeres egy pécsi szakrendelést, és ezzel kezdetét veszi az egyre durvább orvosi beavatkozások sorozata.

Szögecsek a kisujjban, a könyökben, emelt díjas telefonhívással dolgozó televíziós csodadoktor, hosszan tartó prosztatavizsgálat, és végül a teljes bénulással járó idegsebészeti műtét. A társulat pergő ritmusban, nagy lendülettel és ami talán a legfontosabb, okos humorral vezeti elő az eseményeket. A magyar egészségügy bugyrainak a megjelenítése, az SZTK-váróterem atmoszférája mindenkinek mélységesen ismerős, és ekkor olyasvalamin nevetünk, amit időről időre magunk is megszenvedünk – talán ezt nevezhetjük gyógyító nevetésnek.
Kapunk mindezen túl egy remek paródiát a versenyprogram darabjait kísérő szakmai beszélgetésből, ahol a kritikusok az egekbe dicsérik az egri Shakespeare-előadást, kiemelve Vajda Milán játékát, és külön fölfigyelve a jellegzetes kisujjtartásra mint a színészi játékot meghatározó apró, ám zseniális momentumra. A POSZT díjkiosztó gálaműsorával zárul a történetünk, ahol egy pécsi EKF-tisztviselő átadja az immár tolókocsiban ülő, élőhalott Vajdának a legjobb fiatal színésznek járó különdíjat, egy másfél napos orfűi nyaralást. A közönség itt már fetreng a kacagástól, és teljes joggal.
Az efféle nevetésbe persze némi keserűségnek is vegyülnie kell. A szóban forgó idős férfi a fönti bírósági indoklással elvesztette a műhiba-pert. Cseri László írása a Dunántúli Naplóban így összegzi a helyzetét: „Az elmúlt két évben nemcsak a kar tartószerkezete romlott le, hanem karjának állaga is. A válláról teljesen eltűnt az összes izom, mondja, s mutatja az ezt bizonyító röntgenfelvételeket. Csak a csont és a bőr maradt, minden hús, ami a csonton és a bőrön kívül ezen a tájékon valaha fellelhető volt, elindult a mellkasa felé. Az orvosok csak a vállukat vonogatják. Nem biztatják, semmiféle megoldást nem ajánlanak. Egyikük félvállról csak annyit szólt: legjobb lenne az egészet levágni.”
Nyilvánvaló, hogy a történetben nagyobb dráma rejlik, mint amit az egyébként remekbeszabott groteszk villámszínház látni enged. Ám abban a jelenetben mégiscsak fölvillan valami a bennünket környező világ mindent átható cinizmusából, amikor a kórház és a felperes képviseletében eljáró két ügyvéd találkozik, és örömmel ismerik föl egymásban régi évfolyamtársukat. Elmesélik egymásnak, mi történt velük az elmúlt években: karrierépítés, család, válás, luxus borospince és jacht a dubrovniki kikötőben. Mészáros Máté és Kaszás Gergő pazar kettőse kegyetlen és találó karikatúrát rajzol a mai magyar társadalom elitjéről, alighanem a fergeteges humorú másfél óra legélesebben kritikus, legemlékezetesebb pillanatát hozva létre.